"A Tórának hetven arca van." (Numeri Rabbah, XIII, 15)
A zsidók minden szombaton Mózes öt könyvének (a Tórának) egyik kijelölt részét olvassák. Ábrahámtól Józsefen át Mózesig, míg a zsidók el nem jutnak haza. Egy év alatt a Tóra végére érnek, majd értelemszerűen újra kezdik. És megint újra. "hetven arc" rovatunkban hétről-hétre ezen ún. hetiszakaszok különböző kommentárjait olvashatjátok.
(Aki végigolvassa őket egy éven keresztül, az már rabbi. Onnan már minden csak formaság.)
-------------------------------------

Áldás az agyban

-------------------------------------

Vajechi hetiszakasz



Jákov áldásai a kognitív vallástudomány szemszögéből

Baruch ata be-voecha, u-varuch ata be-cetcha. ’Áldott vagy, amikor megjössz, és áldott vagy, amikor elmész’ (5Móz. 28,6). De vajon mit jelent áldottnak lenni? Mit jelent maga az áldás?
A kognitív vallástudomány azt javasolja, hogy tekintsük a vallást agybiológiai jelenségnek – szemben a korábbi megközelítésekkel, amelyek a vallást egymásra ható szomszédos népek kulturális termékeinek, társadalmi viszonyok és életkörülmények kifejeződésének, a gazdasági folyamatokra adott irodalmi válasznak vagy éppen szövegeket létrehozó hatalmi csoportok tevékenységének tekintette. Természetesen mindegyik megközelítésnek van létjogosultsága. A vallás igenis társadalmi jelenség (is), a szomszédos kultúrák igenis hatással vannak egymásra, motívumok áramlanak, amelyeket egyes hatalmi csoportok felhasználnak az érdekeiknek megfelelően, és a társadalmi-gazdasági viszonyok – például nyomor, szegénység, háborúk – kifejezésre jutnak a vallásokban. A kognitív vallástudomány viszont arra kérdez rá, hogy mindezek a folyamatok hogyan zajlanak le az emberek agyában. Hogyan jöhetne létre a vallás, mint társadalmi jelenség, ha az egyes személy elméje számára nem lenne vonzó, érdekes? Az egyéni pszichológia szintjén mi az, ami lehetővé teszi, hogy gazdasági viszonyok, hatalmi csoportok vagy kulturális kapcsolatok hatással lehessenek egy vallásra? A vallás, mint társadalmi jelenség megértéséhez – állítja a kognitív vallástudomány – az egyéni lélektani szintet is meg kell értenünk.

Konkrét példaként tekintsük a hetiszakaszunkat. Vajechi parasájának a megértéséhez miben tud hozzájárulni a kognitív vallástudomány? Például segít-e megérteni azt, hogy mit jelent maga az áldás fogalma?

Vajechi hetiszakasza (1Móz. 47,28-50,26) lezárja a Tóra első könyvét, az ősatyák életének az elbeszélését, és előkészíti a terepet a Tóra legnagyobb részét kitevő, „Mózes és a keménynyakú nép” című sokfelvonásos drámához. Két történet szálát is el kell most varrni, a Genezis közepén (Toldot hetiszakasz elején, 1Móz. 25,19-től) kezdődő Jákov-történetet, valamint a Vajesev hetiszakasszal (1Móz. 37,1) induló, és a Genezis harmadát kitevő József-novellát. A bibliatudományi szakirodalom által használt „József-novella” elnevezés jelzi is, hogy utóbbi a Tóra talán leghosszabb, egybefüggő, láthatóan szerkesztett egysége, és ezáltal kiugrik a környezetéből. Utóbbi József, előbbi pedig Jákob körül forog. De most, hogy az előző fejezetben (Vajiggas, 1Móz. 46,29) Jákob és József, apa és fia, ismét találkoztak, felborul a rend, és hetiszakaszunknak két főszereplője is lesz: Jákob ismét központi alakká válik egy rövid ideig.

A kognitív vallástudomány egyik vonulata a szöveg helyét vizsgálja a vallásokban. Mi a szóbeliség, illetve az írásbeliség jelentősége az egyes kultúrákban? Mely rítusok és mely irodalmi formák teszik lehetővé hosszú szövegek memorizálását (mint kognitív feladatot) az írásbeliséggel nem rendelkező társadalmakban? Például a hetiszakaszunk kapcsán: vajon az adott szöveg szóbeli vagy írásbeli továbbadásra alkalmas-e inkább? Túlléphetünk a hagyományos bibliatudomány Martin Noth által fémjelzett tradíciótörténeti vonulatán, ha felhasználjuk a szóbeli hagyományozásra vonatkozó néprajzi, valamint neurológiai és kognitív pszichológiai kutatásokat.

Egy népi eposzt előadó dalnok többek közt azért is képes megjegyezni több tízezer sorból álló költeményeket, mert azok jelentős részben ún. „forgatókönyvekből” (script-ekből) épülnek fel (Rubin, 1997), amelyek sztereotip cselekvéssorozatok jól ismert szituációkban (Pyssiäinen, 2004:153). Az öltözködés, az étkezés, az alá-fölérendeltségi viszonyban álló személyek találkozása, mind-mind viszonylag rögzült forgatókönyvek szerint zajlanak, a való világban, akárcsak az eposzokban. Egy tipikus népi eposzban a főszereplő utazik, és közben ezen script-ekből építkező kalandokat él át. Az állandóan vándorló ősatyák történetében is megfigyelhetőek ezek az ismétlődő motívumok. A kútjelenetet követő házasság után sokáig meddő az ősanya (Sára, Rebeka és Ráhel), de végül is fiakat szül; a fiak érdekellentétbe vagy konfliktusba kerülnek egymással (Izsák és Ismael, Jákob és Ézsau, József és testvérei, de talán ide sorolható Ábrahám és Lót érdekellentéte is 1Móz. 13,5-11-ben); a vándorlás során új helyre érkező ősatya talán kicsit túlzottan is a helyi hatalmasság (a fáraó, Avimelech, Ézsau; 1Móz. 12,10-20; 20; 26,7-13; 32-33) kedvében akar járni; végül az idős ősatya áldással vagy fogadalmakkal biztosítja a halála utáni események kedvező alakulását.

Összefoglalva, a Tórának, pontosabban szólva Ábrahám, Izsák és Jákob történetének az alapszerkezete kitűnően alkalmas lenne a szóbeli hagyományozásra. Ezzel szemben, a József-novella a modernebb regényekre emlékeztet, és sok tekintetben az ősatya-történetekben megszokott script-ek az ellentétükbe fordulnak át. Először is, a főszereplővel mindenféle történik, de nem vándorol – leszámítva az Egyiptomba történő elhurcoltatását a novella elején. A korábbiakkal ellentétben, nem házasodik meg – éppen, hogy megmenekül Potifárnétól. Következésképp, nincs felesége sem, aki meddő lehetne. A kútjelenet (1Móz. 37,20-25) nem a házasság-történet, hanem a córesz-történet kezdete József számára. A hatalmasságoknak (Potifár, a börtönparancsnok, Fáraó) nem veti alá magát, hanem, fiatalkori álmának megfelelően, a képességei révén, felemelkedik hozzájuk. És, mint azt rövidesen látni fogjuk, az ősatyák forgatókönyvével ellentétben, a saját fiait sem áldja meg.

Hetiszakaszunk tehát a script-alapú Jákob-történet és a script-cáfoló József-történet zárójeleneteinek az összesodrása. Ha egy népi eposz „forgatókönyvek” lineáris láncolata, akkor a hetiszakaszunk, paradox módon, scriptek és kifordított scriptek nem-lineáris sorozata. Olyan is, meg nem is, mint egy népi eposz (a magyar népmeséből ismert „hoztam is ajándékot, meg nem is”). Kezdjük a hetiszakasz vizsgálatát az egyszerűbb végénél. Mind Jákob, mind József meghal – mi történik a holttestükkel? A két epizód látványosan ellenpontozza egymást. Jákobot, az ősatya-történetek forgatókönyvének megfelelően, eltemetik a fiai a Makhpela-barlangban (1Móz. 47,28-31; 49,29-50,14). Az alkirály József holttestét pedig „jegelik” Egyiptomban (jusson itt eszünkbe az egyiptomiaknál elterjedt mumifikáció), miután József megfogadtatta Izrael fiaival, hogy magukkal viszik, amikor ki fognak vonulni Egyiptomból (1Móz. 50,24-26). Vagyis jelen is van („majd később”), és nincs is jelen a megfelelő helyen történő eltemetés motívuma. Jákob halála után a testvérek félnek, hátha József meg akarja bosszulni mindazt, amit elkövettek vele hajdanában (1Móz. 50,15-21) – éppúgy, ahogy Jákob is félt Ézsautól, amikor Izsák halálát követően visszatért Kánaánba. Tehát építőelemként, láncszemként, a testvérek közötti konfliktus ismét előbukkan. De József nem veszi fel a kesztyűt, és a testvéri szeretet és megbocsátás példatörténetévé fordítja át az epizódot.

A hetiszakasz nagyobbik részét viszont a fiak halál előtti megáldása, mint script, teszi ki. Az idős főszereplő biztosítani akarja a halála utáni eseményeket – így ebbe az epizód-kategóriába Izsák áldása mellé nem csupán Mózes áldását (5Móz. 33) vehetjük fel, hanem azt is, amikor az idős Ábrahám megfogadtatja a szolgájával, Eliezerrel, hogy a fiának nem kánaánita feleséget szerez (1Móz. 24,1-9). Jákob – a forgatókönyvet követve – megáldja a fiait (1Móz. 49,28), míg József – a script-et ismét kifordítva – az apjával áldatja meg a sajátjait (1Móz. 48; nem mellékesen, ez által az aktus által válik Efrájim és Menasse két önálló törzs ősapjává). Szimbolikusan jellemző az egész József-novella kifordítottságára az, ahogyan Jákob dafke fordítva teszi a két kezét József fiaira.

Mivel járult hozzá eddig a kognitív vallástudomány a hetiszakaszunk elemzéséhez? Azzal, hogy felhívta a figyelmünket a script-ekre, mint az emberi elme működését segítő, a szóbeli hagyományozást lehetővé tevő kognitív építőelemekre. Jobban megértettük a József-novella újszerűségét az ősatya-történetekhez képest, valamint a két műfaj ötvöződését a hetiszakaszunkban. A továbbiakban a legutóbb tárgyalt forgatókönyv, amelyet röviden, de pontatlanul „áldás-script”-nek nevezhetnénk, szerepét próbáljuk meg jobban megérteni. Először is, mi az, hogy „áldás”? Miért érez az egyén késztetést arra, hogy bevezesse az áldás fogalmát a vallásába? Ha megáldok valakit, akkor valami jót kívánok neki. Azaz, egy vallásos beszédaktus által szükségszerűvé teszem, hogy az a jó bekövetkezzék. De ha az áldás szükségszerűen jó, akkor mit kezdjünk azzal, amikor Jákob azt mondja Simonnak és Lévinek, hogy „átkozott a haragjuk, mert erőszakos, és dühöngésük, mert elkeseredett, szétosztom őket Jákobban, elszélesztem Izraelben” (1Móz. 49,7)? Nem véletlenül írja Ábrahám ibn Ezra (1089-1164, spanyol polihisztor rabbi) 1Móz. 49,1-hez a következőket:


„Beszélt a próféta [Jákob, prófétai minőségében] a jövőről. És tévednek azok, akik azt mondják, hogy ezek [1Móz. 49,2-27] áldások, mivel azt találod a végén [1Móz. 49,28], hogy [Jákob] »megáldotta őket«. Hiszen hol van Reuven, Simon és Lévi áldása? Hanem [egyrészt] prófétaként mondta el nekik az atyjuk ezeket a szavakat [azaz a jövőt, v.ö. 49,1 legvégével], majd [másrészt] megáldotta őket. De a Szentírás nem mondja el az áldások szövegét.”


Ha elfogadjuk Ábrahám ibn Ezra véleményét, amely szerint 1Móz. 49,2-27 nem áldás, hanem prófécia a jövőről, akkor két kérdés merül fel: egyrészt miért érdekes a prófécia szövege, és miért nem érdekes az áldásé, másrészt pedig miért tévednek egyesek? Ha pedig az Ábrahám ibn Ezra szerint tévedők véleményét fogadjuk el, amely szerint 1Móz. 49,2-27 tartalmazza a 28. versben említett áldás szövegét, akkor azt nem értjük, milyen értelemben is van szó itt áldásról?

A két véleményt úgy hozhatjuk közös nevezőre, és a kérdésekre akkor adhatunk választ, ha az áldás fogalmának a meghatározásában nem a „jó”-ra helyezzük a hangsúlyt, hanem a jövő biztosítására. Figyeljük meg, hogy Ábrahám és Eliezer párbeszédétől kezdve Mózes áldásáig a kiindulási szituáció mindig, hangsúlyozottan, a főszereplő halálának a közelsége. Eddig ő volt a vezér, az eseményeket ő irányította, és univerzális emberi tulajdonság, az emberi agyban mélyen kódolt jelenség az, hogy mindenki szeretné, ha a halálát követően is úgy történnének az események, ahogy ő azt a legjobbnak tartja. Különösen fontos ez a fiak kapcsán: az (elsőszülött) utódom folytatja a létezésemet a létezésem megszűnése után. Vagyis a „fiak megáldása”-script lényege – olvasatomban – az akaratom érvényesítése a halálom után is. Például: kit vegyen el a fiam? Mely fiaim bűnhődjenek az ellenem elkövetett tetteik miatt? A kognitív vallástudomány egyik alapfeltevése az, hogy a vallás elemeit (a vallási fogalmakat, a rítusokat, az imákat, a hiedelmeket…) ugyanazok az agyi struktúrák irányítják, amelyek a hétköznapi gondolkodásunkat és cselekedeteinket. A szellemek, démonok, istenek éppúgy „ágensként” reprezentálódnak az elménkben, mint a hús-vér emberek, néhány apró szokatlan jellegzetességüket leszámítva. Ahogy a másik hús-vér ágensnek logikus gondolkodásmódot és érzelmeket tulajdonítunk (Theory of Mind), ahogy beszélünk vele, ajándékot adunk neki, megpróbáljuk megszerezni a segítségét, ugyanúgy bánunk a nem-emberi ágensekkel is: imákkal, áldozatokkal igyekszünk befolyásolni a gondolataikat és megszerezni az együttműködésüket. Ezekre a különleges ágensekre viszont akkor van szükségünk, ha az emberi erőt meghaladó, például nagyon tartós változást szeretnénk elérni a világban.

Márpedig a halálunk utáni események befolyásolása meghaladja a hétköznapi emberi képességeinket, és kizárólag az emberfeletti ágensek segítségével tudjuk biztosítani a szeretett fiaink sikerét a távolabbi jövőben. Emiatt van vallásos vetülete a fiak megáldásának. És ezek után igazat tudunk adni, mind Ábrahám ibn Ezrának, mind az általa kritizált álláspontnak. Jákob csupán egyes fiait áldotta meg, másokat megátkozott. De az 1Móz. 49-ben leírtak ugyanazt a szerepet töltik be, mint a többi ősatyánál és Mózesnél is megtalálható „áldás-script”. Elu ve-elu divrei Elokim chajim – ’mindkét vélemény az élő Isten szava.’