Az órán az egyik diák nagyon helyesen kijavított, amikor több fogalmat összekevertem.
Meg kell ugyanis különböztetni a többnyelvűséget társadalmi és egyéni szinten, habár a kettő gyakran összekapcsolódik. A szociolingvisztika társadalmi szinten vizsgálja a kérdést, míg egyéni szinten (például a nyelvelsajátítás kapcsán) elsősorban a pszicholingvisztika foglalkozik a többnyelvűséggel.
Az egyén több okból válhat többnyelvűvé. Lehetséges, hogy egy alapvetően többnyelvű társadalomban nő fel, és lehet, hogy egyéni adottságok miatt válik csak többnyelvűvé (más országba költözik, különböző nyelveken beszélnek a szülei, az élettársa vagy a munkája miatt kezd el több nyelvet használni,..). Tág értelemben azt is ide lehet sorolni, amikor valaki iskolában vagy nyelvtanfolyamon idegen nyelvet tanul, és azt később vagy használja, vagy...:-) Érdemes megkülönböztetni azt az esetet, amikor az egyén által beszélt két nyelv egyenrangú a társadalmi megitélés szerint, és azt az esetet, amikor a két nyelv közül a környezet határozottan preferálja az egyiket. Lehetséges, hogy a gyermek a születésétől fogva többnyelvű környezetben nő fel, és lehet, hogy a gyermek (vagy a felnőtt) csupán az élete egy későbbi szakaszában (pl. amikor iskolába kerül, vagy amikor lakóhelyet vált) találkozik a második nyelvvel. Néha az egyén hasonlóan viszonyul mindkét nyelvhez, de gyakran nagyon eltérő érzelmek fűzik az egyikhez, mint a másikhoz.
Egy adott társadalmi közeg szintén több okból kifolyólag lehet többnyelvű.
Sok esetben régóta él több közösség egymás mellett (Belgium, Svájc, Kanada, Dél-Afrikai Köztársaság,...). Lehetséges, hogy a két közösség valójában térben szeparálva van (Kanadában Quebec tartomány elsősorban francia nyelvű, míg az ország nagyobbik része angol nyelvű; Belgium északi része flamand nyelvű, míg a déli része francia nyelvű), de bizonyos esetekben (például Brüsszelben) a két közösség tényleg keveredik.
Belgiumban és Svájcban a két nyelv többé-kevésbé egyenrangú, nem csupán jogi értelemben, hanem az emberek tudatában is. De más esetekben, például sok hajdani gyarmat esetében, a társadalom jóval magasabbra értékeli az egyik nyelvet (például a volt gyarmattartó nyelvét vagy nyelveit), mint a másik nyelvet (nyelveket). A két nyelv más és más funkciót tölt be a társadalom életében (például a közigazgatásban vagy a tudományban a magasabbra értékelt nyelv dominál), és ezt a funkcionális különbséget sokszor megkövetelik a diglosszia definíciójában is.
Ehhez a kategóriához áll közel az az eset, amely sokszor visszatért a nyelvtörténet-órákon: amikor az írott nyelv egy archaikusabb nyelvállapotot próbál utánozni, és a beszélt nyelvet "nem illik" leírni (habár akaratlanul is gyakran befolyásolja az archaizáló irott nyelvváltozatot). Ilyen eset lehetett például a fogság utáni héber irodalom nyelve, a közép-arámi, és hasonló példákat találunk az arab és a görög esetén is. Nevezzük ezt az esetet funkcionális diglossziának, és itt a "funkcionális" szó két aspektusra is utal egyszerre: a társadalomban más és más funkciót tölt be a két nyelvváltozat (hivatalos vs. beszélt; tekintéllyel bíró vs. lenézett), de ugyanakkor a nyelvhasználat modalitása (szóbeliség vs. írásbeliség) is eltér egymástól.
Hollandia északkeleti részén, Frízföldön, a fríz nyelv elvileg hasonló státusszal rendelkezik, mint a holland. De azért "nyilvánvaló" mindenki számára, hogy a holland az államalkotó nyelv, míg a fríz nyelv a kisebbségi nyelv, amelynek a fennmaradásáért küzdünk, és ennek az érdekében kötelezővé tesszük a tanulását az iskolában, könyveket adunk ki frízül, fríz sajtót működtetünk, és így tovább. Aki fríz nyelvű családban nő fel, az nagyon hamar megtanul hollandul, de ez fordítva nem igaz. Más hagyományos európai kisebbségek, ill. kisebbségi nyelvek helyzete lehet jobb, hasonló vagy rosszabb (pl. határon túli magyarok, baszkok, írek, karintiai szlovénok, finnországi svédek, stb.; ajánlott irodalom: The Other Languages of Europe, eds: Guus Extra, Durk Gorter, 2001.).
Igazából nehéz meghúzni a határt a "hagyományos kisebbségek" és a közelmúltban létrjetött, új etnikai kisebbségi csoportok között. Az előző bekezdésben tárgyalt csoportokhoz hasonlóan, az ún. bevándorlók is egy kisebbségi nyelvet beszélnek a családban és a közösségben, és nyelvi szempontból nagyon hasonló a helyzetük a domináns nyelvű társadalmon belül élő "hagyományos" etnikai kisebbségekéhez. A különbség csupán az, hogy manapság a többségi társadalom gyakran tolerálja, sőt támogatja a "hagyományos" kisebbségek nyelvének a fennmaradását (de ez a közelmúltig nem volt így, és a gyakorlatban ma sincs így sok nyugat-európai országban sem!), viszont a bevándorlóktól elvárja a többségi társadalomhoz történő alkalmazkodást. Egyes bevándorló csoportok eleget tesznek ennek az elvárásnak, mások viszont nem.
Természetesen, ha adott nyelvű bevándorlók nagyon kevesen vannak, akkor nem alkotnak közösséget. Ilyenkor csak az egyén lesz kétnyelvű, de szociolingvisztikai értelemben nem beszélhetünk többnyelvű közegről. A Németországban millós nagyságrendben élő török vendégmunkások esetében viszont az elvileg egynyelvű társadalmon belül létrejött egy kétnyelvű alrendszer, és ezért beszélhetünk szociolingvisztikai értelemben vett, tartós diglossziáról. Tény, hogy a két nyelv nem szimmetrikus: a török közösség tagjait eltérő érzelmi szálak kötik a két nyelvhez, a külvilág az egyik nyelv feladását várja el tőlük, más és más szituációban használják a két nyelvet, és így tovább. Ezek azok a tényezők, amelyek mind a szociolingvisztika, mind a pszicholingvisztika szempontjából fontosak.
Ebben a kontextusban kell elhelyezni a zsidó diaszpóra többnyelvűségét az elmúlt 2500 évben.
ELTE Assziriológiai és Hebraisztikai Tanszék
HB-181, HBN-181 Héber nyelvtörténet 1.