Letölthető Word-formátumban.
Tartalomjegyzék:
III.
Összefoglalás
Létezik
egy mondás, amely szerint "ha van két zsidó, annak három véleménye lesz".
A
zsidóság irányzatainak bemutatása meglehetősen összetett feladat, valószínűleg
nem létezik igazán jó megoldás. Jelen dolgozatomban sokkal inkább a saját
tapasztalataim alapján, mintsem tudományos megalapozottsággal szeretnék
egy ismertetést nyújtani, egy szubjektív első megközelítést a témában nem
járatosak számára, kiegészítve a Vallásfórum (http://www.vallasforum.hu/)
valóban jó ismertetését a zsidóság irányzatairól. Célom nem részletes tények
közlése, sokkal inkább a téma komplexitásának a bemutatása, és egy első
vázlat, egy ,,térkép" nyújtása, amely remélhetőleg segít a további olvasmányokban,
amennyiben sikerült felkeltenem az olvasó érdeklődését. Nem fér bele jelen
dolgozat kereteibe a téma történelmi dimenzióban való tárgyalása sem, csupán
a mai állapotok megértéséhez szükséges, legfontosabb múltbeli eseményekre
fogok utalni. Akit a téma behatóbban érdekel, bőven talál (leginkább angol
nyelvű) szakirodalmat, kiindulásként mindenekelőtt az Encyclopaedia
Judaica releváns szócikkeit (irányzatok és országok szerint) ajánlom.
Elöljáróban
szólni kell arról, hogy a mai zsidóságot csupán vallásként felfogni egyoldalúsághoz
vezet. A világ zsidóságának többsége nem tartja magát vallásosnak, és ez
nem egy paradox állítás. Sokak számára a zsidóság nemzetiségi, etnikai
vagy kulturális identitás, érdeklődési kör, olvasmányok, zenei ízlés formájában
jelenik meg, vagy pedig például az Izraelhez való viszonyban (például cionizmusban),
netalán izraeli állampolgárságként. De annak ellenére, hogy nem vallási
alapon határozzák meg a maguk zsidóságát, a ,,zsidóság mint vallás" kérdését
nem kerülhetik meg, a valláshoz is kell valamilyen formában viszonyulniuk:
ez lehet a teljes elutasítástól a hagyománytiszteletig bármi, még a negligálás
is egyfajta állásfoglalás. Továbbá, sok, erősen vallásos csoport gondolkodásmódjában
szintén nem válik külön a ,,zsidóság mint vallás" és a ,,zsidóság mint
nemzet": náluk a vallásnak szerves része a nemzeti aspektus. Tehát ezeket
az egyéb szempontokat nem fogjuk tudni megkerülni, még ha csupán a zsidó
vallás irányzatai érdekelnek is, hiszen a vallási kép nem érthető meg politikai
és szociológiai szempontok figyelembevétele nélkül.
Ráadásul,
zsidó kontextusban már a ,,vallás" szó is mást jelent, mint például a hagyományos
európai-keresztény kontextusban. Így hitelvek helyett szokásokról (földrajzi
különbségek) vagy a parancsolatok betartásának módjáról, intenzitásáról
(társadalmi különbségek) kell beszélnünk, mint a különbözőségek legfontosabb
dimenziója, mivel a vallás igazi kifejezése a hit helyett (mellett) sokkal
inkább a parancsolatok betartásában nyilvánul meg. A hagyományos zsidó
vallás szerint az ember a cselekedetei, nem pedig az érzései révén fejezi
ki elsősorban a teremtőjével való kapcsolatát. (I-ten szeretete, vagy az
alapvető hitelvek elfogadása ezek után egyike lesz a parancsolatoknak.)
(Egy önálló tanulmány tárgya lehetne, hogy olyan, látszólag egyértelmű
alapfogalmak, mint például ,,vallás", ,,vallásosság", ,,Isten", ,,ima"
mennyire mást jelentenek a zsidóságban, mint a keresztény mintát ismerő
európai fogalmi rendszerben.)
Tehát
most a célunk a mai zsidó vallás irányzatainak az áttekintése. Önmagában
már ez is nehéz feladat, mivel lehetetlen egyetlen felsorolásban vagy egy
családfa-modellben ismertetni ezt a kérdést. Az alábbiakban egy háromdimenziós
kép formájában igyekszem hozzávetőlegesen bemutatni az irányzatokat, vagy
inkább tendenciákat. A földrajzi dimenzió a legegyszerűbb: a történelem
viharai során sokfelé vetődött zsidóság különböző helyi szokásokat alakított
ki, részben a környező népekkel való kölcsönhatás eredményeként (jelenségek
átvétele, vagy éppen elutasítása), részben a belső társadalmi viszonyai
szerint. A második dimenzió a legizgalmasabb: ezt a hagyományhoz való viszonynak
neveztem, és lényegében az elmúlt egy-két száz évben alakultak ki azok
az irányzatok, amelyek a modernkor kihívásaira különböző válaszokat adtak.
Mivel ezek a kérdések minden országban másként és másként vetődtek fel,
különböző társadalmi és politikai tényezők hatására hatalmas földrajzi
különbségek alakultak megint csak ki. Ez teszi szükségessé azt, hogy a
tanulmány második felében egyes térségek viszonyait külön-külön is megvizsgáljuk.
A harmadik dimenzióba tartozik minden egyéb, itt elsősorban azokat az ideológiai
kulcskérdéseket fogom tárgyalni, amelyek mentén szintén kialakultak különböző
csoportok.
2.A
földrajzi dimenzió
Az
első dimenzió a földrajzi. Első megközelítésben azt mondhatjuk, hogy a
középkor óta két nagy csoportra osztható a zsidóság, az askenáziakra és
a szfárádiakra (szefárdokra).
Az
ú.n. askenázi (,,német") zsidóság törzsterülete Németország és Észak-Franciaország
volt a kora-középkorban, és a zsidóknak a nyugat-európai államokból történő
XIII-XIV. századi kiűzetését követően a lengyel-litván területekre helyeződött
át a hangsúlyuk. A XIX. században askenázi zsidóságot találunk elsősorban
az orosz fennhatóság alatt álló lengyel területeken, az Osztrák-Magyar
Monarchia legnagyobb részén, Németországban, Észak-Franciaországban, Angliában,
valamint az Észak- és Dél-Amerikába vándoroltak között is ők vannak többségben.
Sok szempontból (társadalmi szerkezet, nyelv és kiejtés, liturgiai finomságok,...)
érdemes különválasztani a keleti askenáziakat (Lengyelország, Litvánia,
Galícia, Románia, Kelet-Magyarország) a nyugati askenáziaktól (Nyugat-Magyarország,
cseh-morva területek, Németország, Hollandia, stb.), és még ezen csoportokat
is lehetne tovább osztani.
A
zsidóság másik nagy csoportját ,,szfárádiak" (,,spanyolok") névvel illetjük.
A középkorban iszlám fennhatóság (vagy később török fennhatóság) alatt
lévő területek (Spanyolország, Észak-Afrika, a Balkán, Közel-Kelet,...)
zsidóságáról van szó. A pontos fogalmazás kedvéért itt is érdemes különválasztani
a szó szoros értelmében vett, judeo-spanyol (ladino) nyelvű szfárádiakat
(akik az 1492-es spanyolországi kiűzetés következtében jutottak el a Földközi-tenger
medencéjének minden országába, sőt a hollandiai közösségük is híres) a
térség többi (judeo-arab, judeo-berber, judeo-görög, stb. nyelvű) közösségétől.
A
felületes fogalmazás során gyakran a szfárádiak közé sorolják a Közép-Kelet
(szír, iraki, perzsa, kurd, buharai, stb.) zsidó közösségeit is. Ennek
az oka leginkább a mai izraeli társadalmi viszonyokban található.
A
jemeni zsidók viszont nagyon sok szempontból eltérnek a szó legtágabb értelmében
vett szfárádiaktól, ezért ők az askenázi-szfárádi felosztáson kívül állnak,
egy független, harmadik csoportot alkotnak.
Igazság
szerint jó néhány további önálló csoportot kellene megemlíteni. Az eredeti
itáliai zsidóság sok területen megőrizte a mai napig önálló karakterét,
például liturgiai finomságait. A középkori provanszál, ill. a bizánci (görög)
közösségek szintén eltértek a többi csoporttól. A kaukázusi ,,hegyi zsidók",
India legkorábbi zsidó lakossága vagy az észak-afrikai berberek között
élő zsidók pedig a környező, számunkra meglehetősen ,,egzotikus" társadalmakba
illeszkedtek be.
(A
,,szefárd" kifejezés sok félreértésre ad okot. Mint arra a későbbiekben
is fogok utalni, Kelet-Európában ,,szefárdoknak" nevezték a chászidokat,
akik a fenti felosztásunk szerint mindenképpen askenáziaknak számítanak,
viszont a liturgiájuk több ponton közelebb áll a ,,valódi" (spanyol eredetű)
szfárádi imakönyvhöz. A félreértések kedvéért érdemes utóbbiakra ezért
a ,,szfárádi", és nem a ,,szefárd" jelzőt használni.)
3.A
hagyományhoz való viszony
A
második tényező, amellyel jellemezhetjük a mai zsidó irányzatokat, az a
hagyományhoz, illetve a modernitáshoz való viszony. A legtöbb országban
ma ez a dimenzió a leglátványosabb, és szinte mindenhol egy hármas felosztás
jött létre, hihetetlenül sok alcsoporttal.
(Valójában
az itt leírtak sokkal inkább az askenázi világra jellemzőek. A szfárádi
közösségek, szerte a világban, sokkal inkább ragaszkodnak a hagyományhoz,
és egyik irányba se mennek el ideológiai szélsőségekbe. Kivételek persze
mindig akadnak...)
Az
ortodox zsidóság meghatározója a hagyományhoz való tudatos ragaszkodás,
és e hagyomány alapdogmája az, hogy Mózes a Szináj-hegyen megkapta a teljes
Tórát, vagyis a Mózes öt könyve formájában ismert szövegcsokrot (írott
tan / írott Tóra), és annak a helyes értelmezését (szóbeli tan / szóbeli
Tóra). Ez utóbbi generációról generációra hagyományozódott át, előbb szóban,
majd a rabbinikus irodalom formájában. A hagyományozási lánc letéteményesei
minden egyes generációban a rabbik. Tehát ők hordozzák a kinyilatkoztatott
tudást, a Tórát, az írott tant, annak összes kommentárjával, a teljes rabbinikus
irodalommal, vagyis a világ minden (érdemleges) bölcsességével együtt.
Minél korábban élt egy rabbi, annál közelebb állt a kinyilatkoztatás forrásához,
vagyis annál megbízhatóbb az, amit mondott, ezért a későbbi korok nem bírálhatják
felül a (jóval) korábbi forrásokat. A Tóra örök, megváltoztathatatlan,
és a törvényei határozzák meg a zsidó életét, annak minden mozzanatát.
Hogy mit mond egy adott kérdésben a Tóra, azt minden korban a Tórában legjáratosabbak,
legtanultabbak, vagyis a rabbik hivatottak eldönteni.
Az
ortodoxián belül is létrejöttek különböző történelmi tényezők mentén ún.
,,modern ortodox" irányzatok, amelyek a fenti ideológia tudatos felvállalása
mellett igyekeznek nyitottak lenni a modern társadalom kihívásaira is.
Az első ilyen irányzat a XIX. század második felében létrejött, Samson
R. Hirsch-et követő német neo-ortodoxia, majd a XX. század elején megszületett
vallásos cionizmus, valamint az amerikai modern ortodoxia, például a Young
Israel
mozgalom.
Ezzel
szemben, a mai ún. ,,ultra-ortodoxia" (a ,,charedi" irányzatok) sokkal
zártabb társadalomban élnek (gyakran hatalmas, zárt tömbökben), ezért jóval
kevesebb alkalmazkodást igényelnek. Ezáltal módjukban áll szigorítani minden
tekintetben, az ideológia és a rabbinikus tudomány elmélete irányíthatja
a döntéseiket, és lehetőségük van ehhez igazítaniuk a gyakorlatot. Ezt
a kemény ortodox ideológiát, - amely elsősorban a pozsonyi Chátám Szofér
nevéhez kötődik, a XIX. század első évtizedeiben -, mint a modern kor kihívásaira
adott egyik lehetséges, jól megfontolt, tudatos választ kell értelmeznünk,
mint reakciót a modernizmusra, nem pedig úgy, mintha egyszerűen nem vették
volna észre a kor változását, mintha a régmúlt zárványai lennének. (A korábbi
korok zsidóságától ez a tudatos konzervativizmus éppen annyira idegen volt,
mint a tudatos reform.) A mai cháredi zsidóság a külső szemlélő szemében
,,homogén feketének" tűnik, de a hatalmas belső különbségekről (például
különböző chászid csoportokról, a litvisekről, a modernitás felé kicsit
mégis csak nyitó rétegekről) a következőkben lesz szó.
A
másik véglet a reform zsidóság. Ez a mozgalom a XIX. század első évtizedeiben
jött létre, és két fontos tényezőt kell megértenünk hozzá. Először is azt,
hogy az európai zsidóság emancipációjának és asszimilációjának a korai
gyümölcse: a reform sok korai ideológusa azzal érvelt, hogy nem csupán
a viselkedésünket, az öltözködésünket, a nyelvünket, a kultúránkat, de
a vallásunkat is az európai normákhoz kell igazítani annak érdekében, hogy
elfogadjon bennünket az európai társadalom. (A zsidó felvilágosodás legeslegelső
nemzedéke, még a reform kialakulása előtt, a vallás európai normákhoz való
igazítását a kikeresztelkedésben látta.) A másik alapgondolata a felvilágosodás
eszmerendszerében gyökeredzik: az emberiség felnőtt, és képes a jó és a
rossz, az univerzális emberi erkölcsi értékek önálló felismerésére. A hagyományos
tórai törvények (étkezési tilalmak, szombati munkatilalom, stb.) célja
a reform ideológiájának a megalkotói szemében nem mások, mint a kiskorú
emberiségnek adott utasítások annak érdekében, hogy I-ten megóvja őket
az általuk még fel nem ismert bűnöktől. Így ezek a törvények eltörölhetőek,
ha felismerjük azt az univerzális erkölcsöt, amely betartatására ezek létrejöttek.
Összefoglalva, a reform elindítói szemében a zsidóság nem volt kevesebb,
mint a tiszta ész vallásának a legtisztább, legelvontabb megvalósulása.
A parancsolatok eltörlése a vallás ,,nagykorúsításához" és ,,európaizálásához"
volt szükséges.
Említeni
fogjuk, hogy a reform az elmúlt száz évben kicsit visszafordult. Ugyanis
az emancipáció valósággá vált, és a felvilágosodás eszméi elhalványultak.
A XX. századi emancipált zsidó jobban keresi a kapcsolatát a saját múltjával
(az európai kultúrával való kapcsolata adott), valamint jobban igényli
a misztikát és az irracionalizmust, mint felvilágosodás korabeli elődje.
A
zsidóság nagyobb része viszont nem csatlakozott se nem a tudatos reform
ideológiához, se nem az erre reakcióként létrejött, tudatosan a konzervativizmust
hirdető ortodoxiához. A hagyományos életmód követése mellett igyekeztek
beilleszkedni az új társadalmi viszonyok közé. Nevezzük ezt a középső irányzatot
konzervatívnak. Országonként más és más módon jött létre, hol az ortodoxia
modernebb ágaként, hol pedig a mérsékelt reform formájában jelent meg,
de lényegét tekintve mindenhol a középutas, ideológiát nem felvállaló tömegeket
vonzotta magához. Ez a középút generációról generációra egyre inkább asszimilálódott,
az előző generációtól örökölt hagyomány mellé mind több és több modern
elemet vett fel, majd ezek az új elemek folyamatosan háttérbe szorították
a hagyományt, így a XX. század végére a világ legtöbb országában elvesztette
a jellegzetességeit. Elvileg, a modernitás állandó hangsúlyozása mellett,
elfogadta az ortodoxia által is képviselt alapelveket (kinyilatkoztatás,
szóbeli tan, parancsolatok), de gyakorlatilag a hívek életformájában egyre
kevésbé volt jelen a hagyomány.
Saját
véleményem szerint ma választóút előtt van a konzervativizmus, mivel lassan
nullára apad az otthonról hozott hagyomány, amelyre építette eddig a maga
zsidóságképét, és kénytelen ezért egy határozottabb, explicit ideológiát
keresni. Az Egyesült Államokban, és az ottani mintát követve máshol is
(például Dél-Amerikában) a ,,conservative" mozgalom egyre inkább eltolódik
a reform irányába, habár kevésbé radikális a reform irányzatoknál. Ezzel
szemben, Európa sok országában, így Magyarországon is, ha egyáltalán képes
mintát felmutatni, akkor az egy ,,konzervadox" minta, amely a korábbiaknál
jobban hangsúlyozza az ortodox ideológia elemeit. (Talán csak az a különbség,
hogy toleránsabb nála.) Ugyanis a konzervativizmus múltbeli ,,hagyomány
és modernitás egyensúlya" jelszavából száz évvel ezelőtt a hagyomány volt
adott, és a modernitás volt a kétséges, most viszont a modernitás az átlagos
zsidó számára már triviális, viszont keresi a hagyományos gyökereit.
4.Ideológia
A
harmadik dimenzió, amely mentén értelmezni kell a világban fellelhető zsidó
irányzatokat, az az ideológiában megtalálható további lehetséges tényezők
halmaza. Ha úgy tetszik, minden más... Talán ebben a dimenzióban beszélhetünk
leginkább ,,mozgalmakról", míg az előző dimenzióban inkább társadalmi csoportokat
említettünk.
Mikre
is kell itt gondolni? Először is, tekintsük a racionalitás - misztika középkor
óta létező párharcát a zsidóságon belül. A XII-XIII. századtól kezdve bizonyos
rabbik vagy bizonyos csoportok hajlottak a misztika zsidó formái (a Kabbala)
felé, míg mások a racionalista filozófia alapjain maradtak. (A hagyományos
értelemben vett kabbalista csoportok ma leginkább a szfárádi zsidóság köreiben
találhatóak.)
A
mai zsidóság képét leginkább meghatározó kabbalista-racionalista ,,szakadás"
a XVIII. század Lengyelországában történt. Az ekkor megszületett chászidizmus
a hétköznapi életben is nagyobb hangsúlyt fektetett a misztikára (például
új szokásokat vezetett be kabbalisztikus alapokon), mint a környező ,,hagyományos"
rabbinikus zsidóság (,,mitnagdim", azaz [a chászidizmus] ,,ellenzői").
A hászidizmus további jellemzői az érzelmek (öröm, vidámság,...) hangsúlyozása;
valamint a karizmatikus vezetők, az ún. ,,rebbék" köré szerveződő csoportok.
E csoportok megszámlálhatatlanul sok kis irányzatra bontják a chászidizmust.
Legismertebbek közülük a sok kisebb csoportot is magukba olvasztó szatmáriak,
valamint a belziek, a guriak, a lubavicsiak (Chabad), stb. (E közösségek
általában az alapító rebbe működési helyéről kapták az elnevezésüket.)
Habár a XVIII. századi Lengyelországban a chászidizmus kimondottan újító
irányzatnak számított, a XIX. századi társadalmi változásokra történő reakciója
következtében ma talán a legkonzervatívabb csoportnak tekinthető. (Igaz,
a chászidizmuson belül is vannak olyan irányzatok, amelyek nyitottabbak
a külvilágra.)
A
chászidizmust ellenző ,,mitnagdim"-ok (vezetőjük a Vilna Gáon volt) egy-két
generáción belül szintén mozgalommá szerveződtek, az ún. ,,jesiva-mozgalommá".
A chászidizmus alternatív értékeivel ellentétben, tovább fokozták a korábbi
zsidóságban amúgy is domináló Talmud-tanulásra való összpontosítást. (A
,,jesiva" az a hagyományos tanintézet, ahol a fiatalok a talmudi tanulmányaikat
végzik.) Majd ez kiegészült az erkölcstan (muszár-irodalom) tanulmányozásával
is (,,muszár-mozgalom"). Ez a mozgalom leginkább Litvániában volt erős,
innen mai elnevezésük: ,,litvisek".
A
XX. században jelentős másik ideológiai kérdés a cionizmushoz való viszony.
A cionizmus, mint politikai mozgalom, a XIX. század utolsó éveiben jött
létre, és az abban a korban Európában mindenhol erős nemzeti mozgalmak
zsidó megfelelőjeként, a zsidó nép nemzetállamhoz való jogát hirdette:
a zsidóság ugyanolyan nép, mint a többi, tehát neki is joga van nemzetállamhoz,
méghozzá lehetőleg ősei földjén, Palesztinában. A zsidóellenes üldözések
tovább fokozták a biztonságos otthon teremtésének az igényét.
Habár
a zsidó vallásban a bibliai szövegektől kezdve alapvető kérdés Izrael népének
és Izrael országának a szoros kapcsolata, az újbóli államalapítás gondolatát
a XIX. században és a XX. század első felében a két ellentétes vallási
oldalról is erősen támadták. Ne felejtsük el, hogy kezdetben a cionizmus
egy kimondottan vallástalan mozgalom volt, és a zsidóság nemzeti, nem pedig
vallási aspektusát hangsúlyozta.
Egyrészt
az ,,asszimiláltabb" rétegek (elsősorban a reformok és a konzervatívok,
de gyakran még az ortodoxok is) kellemetlennek érezték a cionista mozgalom
létét: számukra a ,,mi jó (német, magyar, francia,...) állampolgárok vagyunk"
gondolatának hangoztatása különösen fontos volt, előbb az asszimiláció
érdekében, majd az 1870-es évektől kezdve megjelenő politikai antiszemitizmus
ellen. Ezt legtöbbjük tényleg őszintén hitte. A cionizmus megjelenése érv
volt azon nem zsidók kezében, akik kételkedtek abban, hogy a zsidók valóban
jó állampolgárai a hazának. A Holocaust-ot, majd Izrael Államának ENSZ-határozat
alapján történt megalapítását követően a kettős lojalitás immár nem okoz
gondot senkinek sem (zsidó oldalról legalábbis), és a zsidó világ nagy
része szimpatizál Izraellel, de legalábbis nem anticionista.
A
másik irányzat, amely a XX. század legelejétől, néhány esetben mind a mai
napig elutasítja a zsidó államot, az az ,,ultra-ortodoxia", amely azzal
érvel, hogy a zsidó vallás szerint csak a messiás hozhatja létre újból
a zsidó államot Izrael földjén, a messiás sürgetése ilyen módon viszont
tilos. Ez a fajta anticionizmus a mai napig létezik. (Fontos viszont ezen
a ponton megjegyezni, hogy a közhiedelem eltúlozza az ultra-ortodoxok Izrael-ellenességét,
mert valójában csak néhány chaszid irányzat az, aki nem fogadja el Izrael
Államát. Míg a legtöbb chászid és valamennyi nem chászid ultraortodox csoport
hívei, habár nem azonosulnak a cionista ideológiával, de pragmatikusan
tudomásul veszik a helyzetet, élvezik az előnyeit, politikai pártjaik pedig
jelen vannak az izraeli törvényhozásban és a kormányban. Léteznek továbbá
kis számban cionista ultra-ortodox csoportok is.)
Másrészről
viszont, a politikai cionizmus színre lépését követően nem sokkal, létrejött
a cionista mozgalom ortodox ága is. E modernebb ortodox irányzat tökéletesen
azonosul a cionizmussal, sőt annak egyik legharcosabb szárnyává vált. A
Rav Kuk nevével fémjelzett vallásos cionista filozófia az Izrael földjére
való visszatérést és az állam létrehozását teológiai dimenzióban értelmezi,
mint a megváltás első fázisát. Rendkívül izgalmas kérdés annak a megvizsgálása,
hogy miként jutnak ugyanazon hagyományos szövegek tanulmányozásával homlokegyenest
ellentétes következtetésekre a vallásos cionisták és az anticionista chaszid
irányzatok.
Az
izraeli társadalom negyedik csoportját az ,,ultra-ortodoxok", azaz a ,,chárédiek"
alkotják. Zárt közösségeik, szigorú életmódjuk és a többiekétől jelentősen
eltérő öltözködésük, mentalitásuk, viselkedési mintáik (valamint az a tény,
hogy nem vonulnak be a hadseregbe, amely a társadalom olvasztótégelye,
és nagyon nagy jelentőséggel bír az izraeliek gondolkodásában) következtében
ez a csoport meglehetősen különáll az izraeli társadalom többségétől, aminek
következtében nagyon sok előítélet, téves sztereotípia kapcsolódik hozzájuk.
Ez a réteg három alcsoportra osztható, a szfárádi (keleti) eredetű chárédiekre,
a különböző rebbékhez kötődő chászid mozgalmakra, valamint a nem chászid
askenázi ,,ultra-ortodoxokra", akiket ,,litviseknek" (,,litvákoknak") neveznek,
és a Vilna Gáon tanítványaira visszavezethető ,,jesiva-mozgalom" (mitnagdim,
muszár-mozgalom) mai képviselői. Az ortodoxia háború előtti egyéb fajtái,
például a magyar askenáz ortodoxia (a Chátám Szofér követői, az ,,oberlandiak";
itt az ,,askenáz" a 'chászid'-értelemben vett ,,szefárd" ellentéte) vagy
a S. R. Hirsch-féle német neo-ortodoxia feloldódtak az előbbi három csoport
valamelyikében, leginkább a litvisek között. De természetesen egy-egy zárvány
formájában még megtalálhatóak egyes csoportjaik, akárcsak további kisebb
irányzatok, mint például a hagyományos jemeniek, vagy a már említett, cionista
chárédiek.
Végezetül
meg kell említenem, hogy a nem ortodox zsidó irányzatok szintén tért hódítottak
Izraelben az elmúlt egy-két évtizedben. Habár az izraeli társadalom túlnyomó
többsége szemében a vallás ma is az ortodoxiát jelenti, az izraeli reform
(,,mitkademet"), ill. ,,conservative" (,,mászorti") mozgalom egyre több
közösséget hoz létre, jelentős részben amerikai bevándorlók, kisebb részben
pedig a vallás nem ortodox formáit kereső, inkább askenázi származású izraeliek
részvételével.
A
reform alkotja az amerikai zsidóság harmadik nagy irányzatát. Szellemi
központja a Hebrew Union College (HUC). Fontos kiemelni,
hogy a reformzsidóság is jelentős változásokon ment keresztül az elmúlt
két évszázadban. Míg a reform kezdetben fokozottan az erkölcsre és a vallásos
érzelmekre helyezte a hangsúlyt, és szembefordult a hagyománnyal (az 1810-es
évek hamburgi reformközösségében még a szombat vasárnapra történő áthelyezése
is felmerült, a környező társadalommal való nagyobb fokú kompatibilitás
érdekében), addig a XX. század elejétől kezdődően a hagyományhoz való fokozatos
visszatérésnek lehetünk a tanúi. A zsidóság általános társadalmi beilleszkedése
következtében a ,,törjünk ki a gettóból" jelszava értelmét vesztette, viszont
a tagok zsidó identitása vált kevésbé egyértelművé. Ennek következtében
ismét felértékelődött az egyes zsidó szokások (kóserság, szombat, a héber
nyelv liturgiai használata,...) értéke, fontosabbá vált, hogy mindenki
találja meg és tartsa azokat a hagyományokat, amelyek révén ő maga a legjobban
ki tudja fejezni zsidó identitását. A XX. század során a reformzsidóságban
egyre jelentősebbé vált ismételten a halákha, azaz a vallásjogi
rendszer, amely a zsidó vallás különleges jellegét adja a kereszténységhez
képest, és amely meghatározza a parancsolatok részleteit. Pontosabban szólva,
a reformzsidóság az elmúlt száz évben egy saját halákhikus rendszert hozott
létre (például rabbik és rabbitanácsok responsumokat, döntvényeket bocsátanak
ki) annak alapján, ahogy a reformzsidóság értelmezi a hagyományos halákha
működését. E folyamat, valamint a Holocaust közös eredménye az is, hogy
az elmúlt ötven évben a reformzsidóságban is teret nyert a zsidóság népként
is történő felfogása (szemben a korábbi felfogással, amely szerint ,,zsidó
vallású amerikaiak / franciák / németek / magyarok,... vagyunk"), valamint
a cionizmus (nagy kivándorlási hullámok helyett inkább a ,,szeressük és
támogassuk Izrael Államát" értelemben).
Az
amerikai zsidóság negyedik csoportja az ún. rekonstrukcionizmus (reconstructionism).
Ez az irányzat a legfiatalabb, a ,,legamerikaibb", a ,,legintellektuálisabb"
és a legkisebb létszámú, habár létszámuknál nagyobb hatást fejtenek ki
az amerikai zsidóság szellemi életére. E mozgalom tudtommal csak Amerikában
létezik. Alapítója, Kaplan, a conservative JTS-ből lépett ki a XX. század
első felében, ezért sok helyen úgy jellemzik a rekonstrukcionizmust, hogy
az a conservative mozgalom egyik irányzata. Valójában viszont mára talán
még a reformoknál is radikálisabb irányzattá vált. Az irányzat a zsidóság
intellektuális úton történő megélésére, valamint a demokratikus közösségépítésre
helyezi a hangsúlyt. Zsinagógáik valójában inkább közösségi házak, amelyekben
közösségi programok, és különböző korosztályoknak szóló tanulási lehetőségek
mellett istentiszteletek is vannak. A rabbi feladata az, hogy tudásával
segítse a közösséget, hogy az, demokratikus módon vitassa meg, és döntse
el, miként is építi fel újra önmagát, önmaga zsidóságát.
A
dél-amerikai, dél-afrikai és ausztrál közösségekre - a helyi különlegességek
mellett - nagy hatással van az amerikai minta. Az amerikai zsidósággal
kapcsolatban zárásként egy vicc, amely hűen tükrözi a négy irányzat jellegét:
,,Halló,...
üdvözlöm! Ön az amerikai zsidó lelkisegélyvonallal beszél. Ahhoz, hogy
a megfelelő munkatársunkat kapcsolhassuk önnek, kérjük, adja meg, melyik
irányzathoz is tartozik. Amennyiben ön ortodox, kérjük, tárcsázza a 613-t.
(Megj.:
a 613-as szám a parancsolatok hagyományos számára utal.) Amennyiben
ön conservative, tárcsázza az 1-t, mivel egy az I-ten. Amennyiben Ön reform,
akkor bármely számot tárcsázhatja. Amennyiben viszont rekonstrukcionista,
kérjük, gondolja át, melyik szám is fejezi ki leghívebben az ön zsidó identitását.
"
Ebből
következik, hogy nehezen húzható meg a határ a konzervatív, konzervadox,
a modernebb felfogású ortodox, és a ,,keményebb" ortodox között. Nagyobb
közösségekben, ahol a város zsidó lakossága több zsinagógát is üzemeltet,
kialakulhatnak árnyalatok, máshol mindenki egy zsinagógába jár. Viszont
- leszámítva a progresszív (reform) zsidóság önálló szervezeti rendszerét
-, a konzervatívok és az ortodoxia egy országos szervezetbe tömörül.
Igazán
ortodox zsidóság, a helyi rabbik többségét leszámítva, kevés helyen van.
A kóser infrastruktúra és egyéb vallási igények arra kényszerítik a modern
ortodoxokat, és főleg a chárédieket (,,ultra-ortodoxokat"), hogy nagyobb
közösségekbe tömörüljenek. Nagyobb ortodox központok vannak Anglia néhány
városában (Londonban, Manchesterben,...), Párizsban, és a leghíresebb Antwerpenben.
Ezen felül Bécs, Marseilles, Strasbourg, Amsterdam, és még néhány további
nagyváros rendelkezik számottevő ortodox lakossággal, és - ami ennek feltétele
és következménye egyben - kóser infrastruktúrával (rabbik, rabbinikus bíróság,
naponta működő zsinagógák, tanintézetek, jótékonysági szervezetek, mikve
(rituális fürdő), rituális metsző, kóser boltok, éttermek és szállodák,...).
Mindezeken
felül, a Nyugat-Európa zsidóságáról felvázolt kép nem lenne teljes, ha
nem utalnánk arra, hogy rengeteg helyi különbség is van. Létszámban a franciaországi
zsidó közösség a legnagyobb, a fél milliót is meghaladó létszám egyre nagyobb
részét teszik ki az Észak-Afrikából bevándorolt szfárádi zsidók (Párizsban
és Marseilles-ben). Jelentőségüket a hitéletben tovább növeli, hogy a szfárádiak
jóval erősebben kötődnek a hagyományhoz, és ezért látványosabban jelen
vannak a hitéletben, mint a magas asszimilációs rátával jellemezhető, a
vallást sokkal kisebb számban gyakorló askenázi zsidóság. Nyugat-Európa
másik nagy zsidó központja Anglia, amelyre talán az a legjellemzőbb, hogy
a spektrum minden árnyalata nagyon markánsan és öntudatosan van jelen,
a cháréditől a reformig.
Európa
többi országának zsidó populációja egy nagyságrenddel kisebb Anglia és
Franciaország zsidó közösségének a létszámánál, legfeljebb néhány tízezerre
tehető országonként. Sok helyen élnek Izraelből elvándoroltak, néhány kisebb
hitközségben ők tartják a lelket, máshol nem csatlakoznak a helyi zsidó
közösséghez. Legendás hírű Antwerpen chárédi (,,ultra-ortodox")
lakossága (vagy 2000 család, családonként sok gyermekkel), amely a világ
gyémánt-kereskedelmének egyik legfontosabb központja. Valamint a hatalmas
múltra visszatekintő, de manapság már meglehetősen megfakult Amsterdam-i
portugál közösség. (A holland askenáziak szintén különlegesek voltak, bár
kevésbé híresek, mint a portugálok. Manapság viszont a holland zsidóság
túlnyomó többsége askenázi.) Németország zsidósága az elmúlt évtizedben
megháromszorozódott a szovjet utódállamokból történő bevándorlás következtében:
sok város zsinagógája újból megtelik ötven év után, de az orosz ajkú új
hitközségi tagok csupán nagyon gyenge szálakkal kötődnek a hagyományhoz
,,a kommunizmus hetven éve" következtében. Bécs zsinagógáiban magyarul
az ember éppúgy megérteti magát a budapesti Kazinczy utca ,,másik végével",
mint ahogy oroszul a grúz és közép-ázsiai zsidókkal. Svájc zsidóságát nem
érintette a Holocaust, töretlenül prosperál. Az olasz zsidóságnak ma már
csak kis része tartja magát az eredeti olasz rítushoz, amely egyedülálló
módon élte túl az évszázadokat, miközben a világ sok helyi közössége, szokása
felolvadt vagy az askenázi, vagy a szfárádi zsidóság egységesítő tendenciáiban:
mára az olasz zsidóság összetételében is a szfárádi (észak-afrikai) bevándorlók
dominálnak, valamint az askenáziak és a lubavicsi hászidok hívei.Végezetül,
az Ibériai-félszigetre az 1930-as évektől kezdődően ismét elindult egy
kisarányú zsidó bevándorlás, négy és fél évszázaddal a kiűzetés után (Spanyolországból
1492-ben, Portugáliából 1498-ban), de a ,,történelmi hagyományokkal" ellentétben
ez a néhány tucat portugál vagy több száz családból álló spanyol zsidóság
jelentős részben askenázi eredetű (például a fasizmus elől menekült európaiak).
A
XIX. század első felében és közepén voltak próbálkozások a valódi reform
oldaláról, de ezek sohasem tudtak komolyabb társadalmi bázist megmozgatni.
Ami viszont komoly tényezővé nőtt, az az, amit később neológ, vagy
kongresszusi
zsidóságnak fogunk nevezni. A neológ elnevezés magyar különlegesség,
magyar (valamint esetleg szlovák és román) kontextuson kívül, tudtommal,
sehol nem használják. Az ortodox - konzervatív - reform tengelyen a konzervatív
irányzattal szokták azonosítani, és valóban, az 1840-es évektől kezdve
létszámban párhuzamosan nőtt a magyar zsidóság asszimilációjával, integrációjával.
A
tudatos reform ideológiát képviselő kisebb csoportok ellen kemény harcot
folytatva, megmaradt a hagyományos alapoknál. De ugyanakkor hangsúlyozta
a modernizáció értékeit is. Az integrációt (asszimilációt), a magyar nyelv
használatát (a zsinagógai prédikáció nyelveként is) és a magyar identitás
erősítését zászlajára tűzve, összeütközésbe került az ortodoxiával, amelynek
nagy része egyébként, egy generációval később szintén átáll a magyar nyelvre
- igaz, sokkal kevésbé ideológiai, mintsem pragmatikus alapokon. (És amely
a magyar nyelvet, a XX. század közepén Amerikába, Izraelbe, Nyugat-Európába
kivándorolva, több generáción keresztül meg fogja őrizni. A Kazinczy utcai
zsinagógában ugyanakkor a rabbi mind a mai napig jiddisül tartja a beszédét.)
A
tudományosság, a nyugat-európai Wissenschaft des Judentums (,,zsidóság-tudomány")
mozgalmához csatlakozva, szintén nagyon jelentős szerepet töltött be a
neológia életében: az 1870-es években alapított Rabbiképző sok évtizeden
keresztül volt a világ egyik legfontosabb judaisztikai központja. A tudományossággal
összefüggésben, az ortodoxia és a neológia közti legnagyobb választóvíz
az volt (tekintve, hogy sokáig a vidéki neológia életformája kevéssé különbözött
a nem chászid ortodoxokétól), hogy a gyermekeiket chéderbe és jesivába,
vagy pedig állami elemi iskolába, gimnáziumba, majd pedig egyetemre küldték-e.
Végezetül,
a zsinagógai életbe bevezetett reformok megítélése a legnehezebb kérdés.
E reformok egy részét, mint például a nemzeti (magyar) nyelvű prédikációt,
toronnyal rendelkező zsinagógaépület építését, vagy a rabbik és kántorok
- a protestáns lelkészek viseletét utánzó - talárját, megtaláljuk (a mai
napig) Nyugat-Európában is, ahol a kevésbé éles szakadás következtében
ezek a jelenségek elfogadhatóak a modernebb ortodox irányzatok számára
is. Akárcsak a korábban említett magyarosodási ideológia, valamint a tudományos
szemlélet előretörése. Viszont - a különböző társadalmi viszonyok következtében
- már ezek az újítások is beleütköztek a magyarországi ortodoxia heves
ellenállásába. Más újítások, mint a (vegyes) kórus és az orgona bevezetése,
immár komolyabb halákhikus (vallásjogi) problémákat vetnek fel. Ezen jelenségekre
a következő magyarázatot ajánlom: az integráció-asszimiláció folyamatának
a részeként a polgárosodó zsidóság az esztétikai értékrendjében is hasonult
a XIX. század romantikus korízléséhez. Ennek következtében úgy érezte,
hogy az istentisztelet külsőségeinek megújítása (kórus, orgona, a rabbi
és a kántor öltözete, a zsinagóga belső elrendezésének és külső építészetének
a megváltoztatása, stb.) egyszerre közelíti a vallásgyakorlatot az új esztétikai
és lelki igényeihez, és ugyanakkor kifejezi velük - önmaga, és a nem-zsidó
külvilág számára is - a modern társadalomhoz történő hasonulást.
Azért
nem azonosítanám mindezt a reform-zsidóság ideológiájával, mert mindeközben
a neológia amellett érvelt, hogy ezek az újítások összeegyeztethetőek a
hagyománnyal - és nem csupán, amint azt a reformok tették, a Biblia szellemével.
A neológ rabbik a hagyományos rendszerbe igyekeztek mindezt beleilleszteni
(meggyőzőbb, vagy kevésbé meggyőző módon), amelynek az érvényét nem vonták
kétségbe (legfeljebb lazábban értelmezték), szemben a reformmal. Igaz,
hogy a neológ zsidóság egy részében, főleg a korán polgárosodott rétegben
(ezt a réteget és ezt a korszakot képviseli ma is a Dohány utcai zsinagóga
és a Rabbiképző zsinagógája), csökkent a vallási törvények iránti fegyelem,
de ezt a neológia elvei - a reform-ideológiával ellentétben - nem támogatták.
És, mindeközben, a neológ zsidóság nagyobb része, főleg a vidéki zsidóság
(valamint a XX. század első évtizedeiben Pestre vándorolt, hagyományosabb
neológia, amelyet képviselnek ma is az ún. külső gyűrű zsinagógái: Hegedűs
Gyula utca, Hunyadi tér, Bethlen Gábor tér, Nagyfuvaros utca, Páva utca)
a mai fogalmaink szerint szinte ortodox életforma szerint élt.
Az
ortodoxia nem osztotta a magyarországi zsidóság másik részének lelkesedését
a polgárosodás, a magyarosodás és a modern értékek iránt, hanem éppen hogy
idegenkedéssel tekintett minderre. A hagyományos értékeket és a vallási
törvényeket egyértelműen sértő fejlemények mellett fellépett azok ellen
is, amelyek megítélése önmagában nem lett volna feltétlenül problémás,
de összekapcsolódtak az előzőekkel. A gondolatmenet gyakran (esetleg tudat
alatt) az volt, hogy az egyik a másikhoz vezet, és mindkettő az asszimilációhoz,
tiltsuk hát be mindkettőt. Továbbá, minden ellen lehet érveket találni
(akárcsak minden mellett, amint azt a neológia esetében láttuk).
Kulcskérdésnek
tartom az esztétikai értékrendbeli különbségeket. Azokat a (vallás lényegéhez
képest) külsőségeket, amelyeket a neológok ,,szépnek", mert ,,modernnek"
és ,,európainak" tartottak, és ezért esetleg eltekintettek apróbb lehetséges
ellenvetésektől is, azt az ortodoxia, amely nem vette át a XIX. század
ízlésvilágát, idegennek érezte. Ami idegen, az veszélyes, az bálványimádás,
ez a Biblia egyik alapvető üzenete. Ezért életbe léptette azokat a régi
mechanizmusokat a külső minták átvétele ellen, amelyek a bibliai kor és
a késő ókor óta megakadályozták, hogy a zsidó közösség veszélyesen hasonuljon,
akárcsak külsőségekben is, a nem-zsidó környezetéhez.
A
későbbi ortodoxia meghatározó szellemi atyja volt a XIX. század első évtizedeiben
a pozsonyi Mózes Schreiber, azaz a Chátám Szofer. A hászkálá
(a zsidó felvilágosodás) Németországából jött el, és, előre látva az asszimiláció
következményeit, heves harcba kezdett a modernitás ellen. Jelszava szerint
,,az új tórailag tilos", amely kifejezés eredetileg az új termény fogyasztására
vonatkozik - addig, amíg nem mutatnak be belőle áldozatot. Követői, a magyarországi
ortodox mozgalom, tehát egy reakció a modern korra, amely sok kérdésben
a korábbi, hagyományos zsidóságnál jóval szigorúbb álláspontot foglalt
el. (Ld. például a nagymihályi rabbigyűlés határozatait, 1865.) Ez a harcos
hozzáállás egyébként leginkább a nyugatabbi, nem-chászid (oberlandisch,
askenáz) ortodoxia körében jellemző, amelynek rabbijai a Chátám Szofer
pozsonyi tanházának (jesivájának) a növendékei közül kerültek ki legnagyobb
számban. A kelet-magyarországi hászid közösségek kezdetben kevésbé involválódtak
ezekben a küzdelmekben.
A
neológia és az ortodoxia közötti végleges szakadás az 1868-as országos
kongresszuson zajlott le, amelyet Eötvös József oktatásügyi miniszter hívott
össze, abban a reményben, hogy az addig széttagolt, helyi zsidó közösségek
fölé egy egységes országos szervezetet lehet létrehozni, amely képviseli
a frissen emancipált magyarországi zsidóságot az állam felé. De az elképzelések
nem váltak be, az egységes szervezet megszületése helyett a kongresszus
ortodox képviselőinek egy nagyobbik része látványosan kivonult az ülésről.
Az így létrejött szervezet tehát csupán a zsidóság egy részét, az ún. kongresszusi,
vagyis neológ hitközségeket egyesítette.
Annak,
aki végigolvasta ezt az írásművet, meglepő lehet, hogy irányzatok kapcsán
csupán nagyon ritkán tettem említést ideológiai és teológiai különbségekről,
annál inkább említettem a vallásos élet intenzitását, a törvények betartását
és a közösségek szerveződését. Ennek egyik oka tehát az, hogy a zsidóság
megélésének a legfontosabb szintje mindig is a közösség volt, és nem az
egyén vagy a nép. Ezért a közösséget, és az egyénnek a közösséget érintő
aspektusait kell tárgyalni, nem (csupán) az egyén ,,belső" aspektusait.
A
másik ok még meglepőbb: zsidó kontextusban egyszerűen nem beszélhetünk
rendszeres teológiáról vagy dogmatikáról. A rabbik túlnyomó többsége nem
gondolkozott ezekben a kategóriákban, más műfajokban alkotott. Egyéb műfajokban
írt műveikből kell tehát kihámozni a gondolataikat bizonyos dogmatikai
vagy teológiai kérdésekről; és ez nagyon megnehezíti, nem csupán a külső
szemlélő analizáló munkáját, hanem a különböző irányzatok közt elhelyezkedni
óhajtó zsidó önmeghatározását is - ami viszont újabb lapátnyi nehézséget
rak a mi vállunkra.
Így
a legtöbb esetben nem lehet rámutatni bizonyos fundamentális teológiai
különbségekre az irányzatok közt. Rá lehet mutatni bizonyos fogalmak értelmezését
érintő különbségekre, vagy bizonyos témákkal és művekkel való foglalkozás
intenzitásában megnyilvánuló különbségekre. Időnként megpróbálkoztam ezzel,
mint például a cionizmus kapcsán, de gyakran nagyon nehéz, ha az adott
fogalom körülírása önmagában egy könyvet igényelne (például a chászidizmus
misztikus gyökerei kapcsán, vagy annak kapcsán, hogy melyik csoport milyen
irodalmat tanul elsősorban). Rá lehet mutatni szokásbeli és liturgiai különbségekre
- ezekre néha szintén utaltam, de a zsidó szokások és vallásjog alapos
ismerete szükséges ezek pontosabb kidolgozásához, a finomságok megértéséhez.
És rá lehet mutatni történelmi és szociológia különbségekre - ezzel próbálkoztam
leginkább (talán mert magam ehhez értek a legkevésbé).
Az
olvasó döntse el, mennyire sikerült. Minden kritikát és észrevételt örömmel
fogadok.