Az északnyugati sémi nyelvek

Az afro-ázsiai nyelvek közé tartozó sémi nyelvcsaládot hagyományosan keleti és nyugati ágra osztjuk. A keleti ág egyetlen ismert képviselője az akkád, míg a nyugati sémi nyelveket további alcsoportokra bonthatjuk. A délarab és etióp nyelveken, valamint az arabon kívül, itt találjuk az alábbiakban tárgyalandó északnyugati sémi nyelveket is. Utóbbiak két alcsoportra válnak szét: az arámi nyelvekre (vagy dialektusokra), valamint a kánaáni nyelvekre (héber, föníciai, moabita...).

1. ábra: A legfontosabb sémi nyelvek (egyik lehetséges) leegyszerűsített családfája

Valójában a helyzet ennél komplikáltabb. A folyamatos elágazásokra épülő családfa-modell akkor működne, ha az egyszer különvált nyelvek többé nem kerülnének egymással kapcsolatba, amint ahogy a magyar nyelvre sem hatottak más finnugor nyelvek, miután azoktól elszakadt. Ezzel ellentétben, az arabot korai északnyugati sémi és délnyugati sémi hatás egyaránt érhette, miután már önálló nyelvvé vált, a besorolása nem egyértelmű: hozhatók érvek amellett, hogy az arab az északnyugati sémi nyelvekhez (arámi, héber) áll közelebb, de amellett is, hogy a délnyugati ággal (etióp és délarab nyelvek) rokon.

A családfa-modellel szemben, a nyelvek fejlődésének ezt a megközelítését hullámmodellnek nevezzük: a rokon nyelveket beszélő népek egymás mellett élnek, sok esetben egy dialektuskontinuumot hozva létre (a nyelvek földrajzilag folyamatosan „mennek át” egymásba, két szomszédos nyelv legközelebbi dialektusai kölcsönösen érthetőek). A szomszédos nyelvek hatnak egymásra, az egyik ponton kialakult újítás hullámszerűen terjed el. A központban lévő nyelvek nem azért hasonlítanak egymásra, mert közös őstől származnak, hanem mert átvették az újítást. Ugyanakkor a perifériákon lévő nyelvekhez esetleg nem jut el a változás hulláma, és ilyen esetben a két legtávolabbi nyelv tűnik egymáshoz leginkább hasonlónak – pedig csupán annyi történt, hogy ők őrizték meg az archaikus formákat. Néha szomszédos, eredetüket tekintve nem is (közeli) rokon nyelvek körében is elterjednek ilyen módon újítások: ilyen areális nyelvészeti jelenségre példa a baltikumi, valamint a balkáni nyelvek sok hasonló tulajdonsága.

Hasonlóképp, mint látni fogjuk, a Biblia utáni héberben jelentős az arámi hatás, a középkorban pedig arab befolyás érzékelhető. A héber esetében ezek a másodlagos kölcsönhatások könnyen nyomon követhetőek. Azokban az esetekben azonban, amelyekben a feltételezhető másodlagos kölcsönhatások még az írásbeliség megjelenése – az első dokumentált nyelvtörténeti korszak – előtt zajlottak le, már kevésbé.

 Egy másik csavart jelent az, hogy nem egy időben létezett nyelveket hasonlítunk össze. Így az északnyugati sémi nyelveket érdemes előbb kronológiailag kettéválasztani. Mint ahogy azt rövidesen tárgyalni fogjuk, az i. e. II. évezredből ismerjük az ugariti nyelvet, valamint néhány feliratot Kánaánból (Szíria-Palesztinából) és kánaáni glosszákat Egyiptomból (főleg Tell el-Amarnából), míg az i. e. I. évezredből a hébert, a moabitát, a föníciait, valamint az arámit. Ha nem tudnánk, hogy mely nyelvemlékek mely korból származnak, könnyen sorolhatnánk a hébert az arámival egy csoportba (hisz mindkettő jelzi a névszók határozottságát, a kauzatívusz ősi [š] képzője [h]-vá változik, és nem tartalmaznak névszói eseteket), de ez történetileg félrevezető. A Tell el-Amarna-i kánaáni glosszák nyelvezete egy sor olyan jellegzetességgel bír, amelyek azt bizonyítják, hogy a későbbi kánaáni nyelvek (például a bibliai héber) őse, de ahhoz legalábbis nagyon-nagyon közel áll. Vagyis bizonyos újítások a többi északnyugati sémi nyelvhez képest már az i. e. II. évezredben megjelentek a kánaáni nyelvben. Ilyen újításra példa a rövidesen tárgyalandó kánaáni hangtörvény. Ezzel szemben, azok a nyelvi jegyek, például az esetrendszer megléte, amelyek a korai kánaáni vagy ugariti szövegeket megkülönböztetik a későbbi nyelvektől, a hébertől és az arámitól, mind archaikus és más sémi nyelvekre is jellemző tulajdonságok. Egy indoeurópai hasonlattal élve: az angol nem áll közelebb a franciához, a német pedig a latinhoz csak azért, mert az előbbiekből kikoptak, az utóbbiakban viszont megmaradtak a névszói esetek. A franciában és az angolban egymástól függetlenül kopott ki a főnévragozás, akárcsak a héberben és az arámiban.

Vagyis a következő képet rekonstruálhatjuk. Az i. e. II. évezredben Szíria-Palesztina területén beszélt északnyugati sémi dialektusok sok jegyben különböztek a többi sémi nyelvtől, de még sok protosémi jellegzetességet is megőriztek. Ezen dialektusok egyike az ugariti nyelv, egy másik dialektusból vagy dialektus-csoportból alakultak ki az i. e. I. évezredi kánaáni nyelvek, és egy harmadik (de számunkra ismeretlen) dialektus lehetett az arámi nyelv őse. Az ugariti nyelv kihalt (de legalábbis nem maradt fenn írásban) az i. e. 13. század után, a kánaáni és az arámi viszont egy sor (részben hasonló) változáson ment át a következő évszázadokban. Ez utóbbi változások teszik a hébert hasonlatossá az arámihoz, és különbözővé saját ősétől, a protokánaánitól.

Figyelemreméltó, hogy a korábban különvált kánaáni (vagy héber) és az arámi hasonló változásokon ment keresztül a protosémihez, ill. az i. e. II. évezredi északnyugati sémi nyelvi állapothoz képest, és ez a jelenség magyarázatra szorul. A különböző lehetséges magyarázatok megvizsgálása a sémi nyelvészettől függetlenül is tanulságosak lehetnek.

Ha feltételezzük, hogy – a családfamodellnek megfelelően – az egyszer különvált nyelvek egymástól függetlenül fejlődnek tovább, akkor a hasonlóságokat pusztán a véletlen művének kell tekintenünk. Véletlen egybeeséseknek mindig van nem elhanyagolható esélye, különösen akkor, ha az univerzális nyelvtipológiák csupán néhány lehetőséget engednek meg (például a szórendre vagy a szótagszerkezetre vonatkozólag). Éppen ezért nem vonhat le azonnal messzemenő következtetést minden apró egybeesésből a történeti nyelvész. Ha viszont – a hullámelmélet szerint – a szomszédos dialektusok kölcsönhatását is megengedjük, elképzelhető, hogy egy, valamely ponton megjelenő újítás hullámszerűen továbbterjed, és ezzel magyarázhatjuk a már korábban különvált héber, arámi, sőt az arab nyelvek – a sémi nyelvtörténetben késeinek számító – néhány közös tulajdonságát, például hasonló alakú morfémákat vagy a névszók határozottságának a jelölését. Egy harmadik lehetőség az, hogy egymástól függetlenül zajlanak le olyan változások, amelyek gyakoriak a nyelvtörténetben: például egyszerűsödések, a végződések lekopása és emiatt az esetrendszer eltűnése, analógiás hasonulások – vagyis itt nem egyszerűen véletlen egybeesésről van szó, de kölcsönhatást sem kell azonnal feltételeznünk. Végezetül, ez a három lehetőség egymást is erősítheti, vagyis a beszélők kölcsönhatásai felgyorsíthatnak amúgy is lezajló egyszerűsödéseket vagy tipológiai változásokat.

Az első évezredi centrális sémi nyelvek (héber, arámi, arab) esetén mindhárom lehetőséggel számolnunk kell, több tényező egymást erősítő kombinációja lehet az egyedüli meggyőző magyarázat. Ha valaki egy jelenséget egyetlen okra akar visszavezetni, akkor a nyelvészetben – akárcsak más tudományokban is – valószínűleg hibás vagy leegyszerűsítő magyarázatra jut.

Végezetül, tekintsünk egy konkrét példát, amelynek a jelentőségét a továbbiakban nyomon fogjuk követni. A kánaáni nyelvek (héber, föníciai, moabita) és az arámi nyelvek között talán a leglátványosabb választóvonal az ún. kánaáni hangtörvény által létrehozott izoglossza. (Izoglosszának nevezzük azt a vonalat egy dialektustérképen, amely elválasztja egymástól egy adott nyelvi jelenség, például egy szó, két lehetséges változatát: amit például az izoglossza egyik oldalán [ā]-nak ejtenek, azt a másik oldalon [ō]-nak ejtik.) Az eredetileg hosszú [ā] hangból a kánaáni nyelvekben [ō] hang lett:

*[ā] > [ō]

Ebben az írásmódban a > jel azt jelenti, hogy történeti hangváltozást írunk le, a magánhangzók fölötti vonás a hosszúságot jelöli, a csillag pedig azt, hogy feltételezett, rekonstruált alakról van szó. A kánaáni hangtörvényt a ’béke’ jelentésű (az olvasó által valószínűleg ismert) szavak második szótagja demonstrálja (Bennett 1998, 138):

Sajnos az ugariti, a föníciai és a szabeus (epigrafikus délarab nyelv) írásrendszerből nem derül ki, hogy mik voltak a magánhangzók. Az akkád alak végén szereplő [u] hang esetvégződés, amelyet viszont más nyelveknél nem jelöltünk. Ezekből az alakokból egyértelmű, hogy a protosémi alak *šalāmu lehetett (itt a csillag ismét azt jelzi, hogy rekonstruált, feltételezett alakról van szó), mivel ez az alak áll a legközelebb a megfigyelt szavakhoz, és ebből a legegyszerűbb levezetni a megfigyelt alakokat. Arabban és geezben az [š] hangból (a magyar s betű hangértéke) [s] hang (a magyar sz) lett. A héberben pedig lezajlott az említett kánaáni hangtörvény, és ezt követően az első, nyílt szótagban megnyúlt a magánhangzó. Figyeljük meg, hogy ha előbb nyílt volna meg a héber alak első szótagjában a magánhangzó [ā]-vá ([šālām]), akkor azon is lezajlott volna a kánaáni hangváltozás, és šōlōm alak jött volna létre. Emlékezzünk erre, amikor a héber példaszöveg kapcsán a középkori askenázi héberről ejtünk majd szót, amely nyelvváltozatból alakult ki a jiddis šōlem alak.

Ugariti

Kánaáni feliratok, a föníciai és a moabita nyelv

Habár az ugariti levéltárakhoz mérhető szövegkorpuszok máshonnan nem kerültek elő, az i. e. II. évezredből, valamint az I. évezred első feléből sok északnyugati sémi feliratra leltek régészeti ásatások során.

Már az i. e. III. évezred végéről, majd a II. évezred első feléből maradtak ránk amurru szavak – jelentős részben tulajdonnevek – ékírásos szövegekben, mindenekelőtt a Mari-i levéltárban, de Mezopotámiában is. Ezt a nyugati sémi nomád népet, amely a mezopotámiai kultúrkörhöz tartozó területeken ekkoriban megjelent, T. Bauer joggal nevezte „keleti kánaánitáknak”, hisz a nyelvük, amennyire megállapítható, az északnyugati sémi nyelvek ekkoriban még kevéssé differenciálódott, az ugaritihoz hasonlóan sok archaikus vonással (például főnévragozással) rendelkező dialektusa lehetett.

Az i. e. II. évezred kezdetétől Egyiptomban és a Sínai-félszigeten is bukkannak fel nyugati sémi emlékek. A legfontosabbak ezek közül a Tell el-Amarna-i levelek. A mai Tell el-Amarna helyén volt az Aton napisten kultuszát bevezető Ekhnaton fáraó fővárosa az i. e. 14. században, ahol 1887-ben egy parasztasszony véletlenül bukkant rá a kor teljes diplomáciai levelezésére. Az i. e. 1385–1355 körüli időszakból származó, közel négyszáz, akkád nyelven írt levél egy részét a kánaáni-föníciai vazallus államok (Büblosz, Gezer, Jeruzsálem, Meggido stb.) királyai küldték a fáraónak. Ezekből a levelekből nem csupán a kor politikai viszonyairól értesülünk, hanem a Kánaán–Fönícia–Szíria területén beszélt nyugati sémi nyelvről is, mivel a levelek szerzőinek az anyanyelve hatással volt arra, ahogyan a kor diplomáciai nyelvét, az akkádot fogalmazták. Még ennél is fontosabbak azok a magyarázó-kiegészítő jellegű glosszák, amelyeket anyanyelvükön, de ékírással szúrtak bele az alapvetően akkád nyelvű szövegbe, hasonlóan a tihanyi apátság alapítólevelébe beszúrt legrégibb magyar szövegemlékhez (1055, „feheruuaru rea meneh hodu utu rea“, azaz ’Fehérvárra menő hadiútra’). Ezekből a glosszákból kitűnik, hogy ebben a korban a kánaáni területeken már lezajlott a kánaáni hangörvény ([ā] > [ō]), vagyis megjelent egy izoglossza, amely elválasztja a héber ősét az egyik földrajzi irányban az ugarititól, a másik irányban pedig az arámitól. Más jellegzetességek tekintetében viszont még archaikus nyelvállapottal van dolgunk, így például a prefix-ragozás végén a magánhangzók megkülönböztetik az imperfectumot (yaqtulu) a subjunctivustól (kötőmód, bibliai héber cohortativus: yaqtula) és a jussivustól (felszólítómód, yaqtul).

Az i. e. II. évezred közepéről származnak a Sínai-félsziget bányáiban talált protosínai feliratok, az évezred végétől kezdődően pedig megjelennek a föníciai nyelvemlékek. Az első évezred elejéről ismerünk héber (a gezeri naptár a 10. század végéről, majd egyre több felirat és korsó, pecsét, osztrakon a 8. századtól), moabita (elsősorban Mésa király sztéléje, 9. század), és edomita (pecsétek és osztrakonok – cserépdarabra írt levelek – a 7-6. századból) nyelvemlékeket is. A jordániai Deir Allában talált, körülbelul i. e. 700-ra datálható, a Bibliából is ismert Bileam (Bálám) prófétáról szóló felirat nyelve hosszú ideig vita tárgya volt, hogy vajon protoarámi-e vagy kánaáni, de valószínűleg a megoldás az, hogy egyik sem. Minden bizonnyal egy dialektuskontinuummal van dolgunk még a II. évezred végén, I. évezred elején is, amelynek egyik vége a tengerparton (elsősorban a mai Libanon területén) lévő régi, föníciai kereskedővárosok nyelve, a másik vége a Belső-Szíriában élő nomád arámi törzsek nyelve, és középen találjuk az izraelita törzsek által beszélt hébert, valamint a szomszédos moabiták nyelvét, a leginkább a Mésa-sztéléről ismert, a héberhez nagyon közel álló moabita nyelvet.

A héber nyelv története

Amikor a héber nyelvről beszélünk, akarva-akaratlanul, a kiindulópont a Héber Biblia (az Ószövetség, azaz a Tanakh) nyelve, utóbbit viszont nem ismerjük olyan régről, mint azt szeretnénk. Az első, hosszabb részleteket tartalmazó kéziratok az időszámításunk kezdetét megelőző egy-két évszázadból származnak (holt-tengeri tekercsek), a magánhangzókat is jelző maszoretikus szövegek viszont ezer évvel későbbiek. Figyelembe vehetjük a hellenisztikus korban készült görög bibliafordítás (a Septuaginta) átírásaiból kikövetkeztethető ejtési módokat, és más, ókori-középkori kiejtési hagyományokat is (szamaritánus héber, az askenázi és a jemeni kiejtési hagyományok…), mégsem tudjuk, hogyan beszélt Dávid király az i. e. 10. században.

A Biblia legrégibb, legarchaikusabb nyelvezetű szakaszai, például az i. e. II. évezred végére datálható Debora győzelmi éneke (Bírák 5) vagy Mózes éneke 2Mózes 20-ban, kapcsot jelentenek a bibliai héber nyelv és az eddig tárgyalt korai északnyugati sémi nyelvek között. Sok ősi jellegzetességet megőriztek a több évszázados (a pontos, magánhangzós kiejtés tekintetében: két évezredes) szóbeli hagyományozás ellenére, más jellegzetességek viszont elveszhettek.

A bibliai héber klasszikus időszaka az i. e. 7-6. század, vagyis a babiloni fogságot közvetlenül megelőző korszak. Ebből a korból régészeti leletek is nagyobb számban maradtak fenn. Az 1880-ban felfedezett Siloam-felirat a Gihon-forrásnál épített alagút elkészültéről tudósít Jeruzsálem i. e. 701-es asszír ostroma előtt (v.ö. 2Krónikák 32). Jelentős osztrakon-leletek (cserépre írt levelek) kerültek elő például Szamáriában (Somron, az i. e. 8. századból), Tell-Kaszilában (az i. e. 8. sz. közepéről), Mecad Hasavjahuban (Yavne Yam, az i. e. 7. századból, az egyikben egy paraszt panaszkodik, amiért nem kapta meg a munkabérét, v.ö. 2Mózes 22:25-27, 5Mózes 24:10-13), Aradban (kb. i. e. 600) és Lákhisban (i. e. 597-586.).

A babiloni fogságot követően, a perzsa korszakban kései bibliai héberről beszélhetünk. Az ebben a korban született bibliai művek, például Eszter könyve, Dániel könyve vagy a Krónikák könyvei, perzsa és arámi befolyásról, valamint a nyelv belső fejlődéséről is tanúskodnak, annak ellenére, hogy láthatóan a klasszikus bibliai héber maradt az irodalmi norma. A zsidóság egy jelentős része arámiul beszélt, más területeken viszont a héber maradhatott meg beszélt nyelvként. Nagy Sándor hódításait követően, a hellenisztikus korban, a görög is megjelent a városi zsidóság nyelveként, különösen a diaszpórában, mindenekelőtt az egyiptomi Alexandriában. A kései bibliai héber a nyelve azoknak a műveknek is, amelyek utóbb nem kerültek bele a Héber Bibliába, de ekkoriban, a hellenisztikus vagy a kora-római korban keletkeztek (apokrif / pszeudepigrafikus irodalom, poszt-biblikus / intertestamentális irodalom, valamint az ún. „szektás”, például a qumrani közösség által írt művek [ld. holt-tengeri tekercsek]).

Ezzel a fajta funkcionális diglossziával még többször fogunk találkozni: adva van egy korábbi nyelvállapotban született irodalmi alkotás, amely esetleg vallási jelentőséggel is bír, vagy egy „aranykorban” született irodalmi korpusz, és e korszak nyelvezetét még hosszú ideig igyekeznek utánozni. De mivel a beszélt nyelv közben továbbfejlődik, a későbbi korszakokban született művek nyelvezetébe akarva-akaratlanul beszivárog a beszélt nyelvnek – a szerző valódi anyanyelvének – a hatása. Majd elkövetkezik egy pont, amikor az időközben teljesen megváltozott beszélt nyelv lejegyezhető lesz, nem számít írásban stílustalannak, sőt esetleg új irodalmi nyelvvé válik. Mindig érdemes megvizsgálni ennek a törésnek a kiváltó okait: néha a társadalom demokratizálódása, az alacsonyabban iskolázott rétegek hozzáengedése az írásbeliséghez a motiváció, máskor viszont egy új irodalmi műfaj (például a színház) megjelenése.

A héber nyelv története során a nagy váltás az i. sz. 1-2. században következett be, és ekkortól kezdve beszélünk rabbinikus héberről vagy misnai héberről, a kor legjelentősebb rabbinikus műve, a Misna után. A beszélt nyelv, részben arámi hatásra, részben belső fejlődés eredményeképpen, a megelőző évszázadok során jelentősen megváltozott. Sok benne az arámi, a görög, az óperzsa, a latin, az akkád jövevényszó, és a nyelvtani rendszerben is megjelentek újdonságok. Talán az i. sz. 1-2. századi, Róma-ellenes nemzeti mozgalmak tették, talán a szektás irodalomtól való elhatárolódás, de az 1-2. századtól kezdve kimutatható, hogy le is írták a beszélt nyelvet. A Júdeai sivatagban talált, az i. sz. 1. századból származó Réztekercs, valamint a 132-135 közötti Bar Kokhba-felkelés korából a sivatag száraz klímájának köszönhetően szintén fennmaradt levelezés bizonyítja ezt. Szintén a második századtól kezdve születnek a rabbinikus irodalom művei ezen a nyelven, és itt új műfajok megjelenése tette lehetővé azt, hogy le lehessen írni a beszélt nyelvet. Ugyanis az ekkoriban kanonizált bibliai szöveget (az ún. Írásbeli Tant) eredetileg szóban kommentálták, diszkutálták (ez az ún. Szóbeli Tan), vagyis előbbinek a bibliai héber, utóbbinak pedig a beszélt héber volt a nyelvezete, és a rabbinikus irodalom az utóbbiból született meg.

A római kor végére a héber megszűnt beszélt nyelvnek lenni, a világ zsidóságának nagy része arámi nyelven, mások görögül, esetleg latinul beszéltek. A rabbinikus héber második korszakában tehát az arámi egyre nagyobb szerepet játszik, és a szerzőknek sem héber már az anyanyelvük. A héber és az arámi keveredése jellemzi az irodalmat is (Babilóniai Talmud, Jeruzsálemi Talmud, midrások…). A gáoni korszak (az i. sz. I. évezred második fele, amikor a zsidóság nagy többsége és szellemi központjai ismét Babilóniában voltak) vezet át bennünket a középkorba. Ekkorra a zsidók anyanyelve valamely judeo-nyelv lett – amelyekre rövidesen visszatérünk –, de a héber (valamint az arámi) maradt meg a liturgia, az irodalom és a tudomány nyelvének. A középkori héber nagyon heterogén. A rabbinikus művek többségének a stílusa, a talmudi nyelvezet mintájára, erős héber-arámi kétnyelvűséget mutat, gyakori kódváltással. Más művek, akárcsak a költészet nyelve viszont egy tiszta héber kialakítására törekszik, részben a bibliai héber, részben a misnai héber mintájára, részben arab elemeket kölcsönözve vagy tükörfordításokkal élve (például filozófiai vagy tudományos szakkifejezések esetén), részben pedig belső nyelvújítással (különösen a liturgikus költészet, a pijjut-költemények esetében).

Élő vagy holt nyelv volt-e a héber a középkorban? Nem volt élő nyelv a szó olyan értelmében, hogy valamely közösség első nyelvként használta volna, és a gyermekek anyanyelvként sajátították volna el. De nem is volt a föld mélyébe temetett holt nyelv: a gyermekek tanulták az iskolákban, a közösség minden tagja használta naponta a vallási életben, sőt állandóan keletkeztek új művek héberül. Ebből kifolyólag állandóan változott, fejlődött. Az új fogalmakra új szavakat kellett kitalálni, és az egyes közösségek anyanyelve rányomta a bélyegét a nyelvprodukcióra: a szókincsre, a kiejtésre, a mondattani jellegzetességekre, és így tovább. A különböző országokban élő zsidó közösségek kiejtési hagyományai különösen eltávolodtak egymástól, részben a helyi nem-zsidó népesség nyelvében megfigyelhető hangtani folyamatok hatására. Az arab országokban élő zsidók kiejtése így megőrizhette (vagy újra létrehozhatta) azokat a torokhangokat, amelyek az európai nyelvekből, és így az európai zsidók kiejtési hagyományaiból is hiányoztak. A jemeni zsidók, a földrajzi elszigeteltségből kifolyólag, nem csupán vallási szempontból, de a kiejtésüket tekintve is nagyon jellegzetes helyi hagyományokat őriztek meg egészen a 20. századig. Az európai askenázi zsidók kiejtésére pedig, amelyben ismét lezajlott többek között egy [ā] > [ō] hangváltozás is, a héber példaszövegek kapcsán látunk majd példát.

A következő éles nyelvtörténeti fordulópontot társadalmi változások hozták meg. A 18. században elkezdődött zsidó felvilágosodás, a haszkala egyik gondolata a Héber Biblia előtérbe helyezése volt, és ezzel egyidejűleg a tiszta bibliai héber nyelv is értékessé vált. A modernizálódni, európai szekuláris kultúrát teremteni vágyó maszkilok (’felvilágosítók’) emiatt egy „megtisztított”, a bibliai héberhez közelebb álló, a rabbinikus nyelv arameizmusait nélkülöző hébert akartak teremteni, amelyen újságot és szépirodalmat is kiadhatnak. Mivel viszont a bibliai héber nem alkalmas a modern fogalmak kifejezésére, a héber nyelv más korszakaiból vett kölcsönzésekkel, valamint újításokkal is ki kellett egészíteni egy idő után a bibliai hébert. (Gondoljunk bele, a Biblia fennmaradt szövege, mivel csak meghatározott témákat érintő irodalmi alkotásról van szó, nem fedheti le az ókorban beszélt nyelv minden szavát, kifejezését sem.) A héber nyelvújítás új lendületet kapott a 19. század közepén, amikor a haszkala elérte a cári birodalom nagy létszámú zsidóságát is – addig ugyanis az európai társadalmakba asszimilálódni vágyó zsidók többsége inkább a helyi nyelvet (a franciát, az irodalmi németet, a magyart...) igyekezett elsajátítani. A harmadik lökést pedig a cionizmus adta a 19. század végén, amely a zsidóságot nemzetnek tekintette, és ha nemzet, akkor joga van – az akkori fogalmak szerinti – nemzetállamra, valamint önálló nyelvre. Így a modern vagy izraeli héber megszületését Eliezer ben-Jehuda nevéhez köthetjük, méghozzá a „születés” szót szó szerint értve: az 1882-ben született Itamar nevű fia volt az első személy kétezer év elteltével, akinek ismét héber volt az anyanyelve.

A mai izraeli héber elsősorban a bibliai héberre, másodsorban a misnai (rabbinikus) héberre épül, miközben nagyon sok elemet (főleg szavakat) kölcsönöz más nyelvtörténeti korszakokból, valamint az arabból, az arámiból, a modern európai nyelvekből és a judeo-nyelvekből is, és a belső fejlődés is folytonosan változtatja a nyelvet. A modern héber és a 2500 évvel korábbi bibliai héber között nincs olyan nagy különbség tehát, mint más nyelvek hasonló időbeli távolságban levő változatai között. A különbség talán a 17-18. századi magyar nyelv és a mai magyar nyelv viszonyához hasonlítható.

Összefoglalva, a héber nyelv történetét négy fő korszakra oszthatjuk: a bibliai héberre (amelyen belül megkülönböztetjük az archaikus költemények nyelvét, a klasszikus bibliai hébert, valamint a kései bibliai hébert), a rabbinikus (vagy misnai) héberre (azon belül egy korábbi és egy későbbi szakaszt különböztettünk meg), a középkori héberre és – a 18-19. századi nyelvújítás után – a modern (izraeli) héberre. Az ivrit szót a mai európai nyelvekben a legutóbbira használjuk, habár önmagában héberül csupán annyit jelent ez a szó, hogy „héber”.

A héber nyelv szerkezetéről

A héber nyelv tehát a sémi nyelvek északnyugati ágába tartozik, azon belül is a kánaáni nyelvek csoportjába. Utóbbiakat a kánaáni hangtörvény ([ā] > [ō]) különíti el, amelynek következtében például a nőnem többes számú alak [–āt] végződéséből [–ōt] lett, a qātil participiumból (melléknévi igenévből) pedig qōtel. Egy másik fontos hangeltolódás a Philippi-törvény, amely bizonyos pozíciókban [i]-t hozott létre az [a]-ból.

A sémi nyelvek egyik általános jellegzetessége a torokhangok nagy száma, amely a héberre is jellemző, habár bizonyos torokhangok, akárcsak más mássalhangzók is, összeolvadtak a héber nyelv története során. Viszont a magánhangzó-állomány gazdagodott, a protosémi három magánhangzóhoz képest ([a], [i] és [u]) a héberben megjelenik az [o] (a kánaáni hangtörvény, valamint az [aw] diftongus, azaz kettőshangzó összevonódása révén) és az [e] fonéma is (például az [ai] diftongusból). A klasszikus bibliai héber megkülönböztet több magánhangzó-hosszúságot, valamint félhangzókat és svát (színtelen félhangzót) is (legalábbis a maszoréta szöveg helyesírása szintjén), de ezek a modern héberben éppúgy leegyszerűsödtek, mint ahogy eltűntek a gemináták (a hosszú mássalhangzók) is. A hangsúly általában az utolsó, helyenként az utolsó előtti szótagra esik.

Láttuk már, hogy a héber egy későbbi nyelvállapotot képvisel, mint az ugariti vagy a Tell el-Amarna-i glosszák. Így például lekoptak az esetragok, és az imperfectum végéről az [u] hang. Utóbbi miatt az imperfectum (befejezetlen szemlélet, első közelítésben jövő idő) és a jussivus (felszólító mód) a leggyakrabban egybeesik a bibliai héberben, és csak helyenként válik szét a két alak. Az analógiás hasonulás miatt ez a különbség is megszűnt később, és a modern héberben már nincs jussivus: a jövő idővé vált imperfectum használható felszólító módként is. A modern héberben az imperativusi alakok (parancsoló mód) csak bizonyos igéknél használatosak, a bibliai cohortativus (első személyű felszólítás) pedig rég megszűnt.

Az igealakok jelentése is változott az évezredek során. Míg a klasszikus bibliai héberben a perfectum és az imperfectum inkább folyamatos vagy befejezett igeaspektust jelölt, mintsem igeidőt, addig a kései bibliai hébertől kezdve a perfectum egyre inkább múlt időt, az imperfectum pedig jövő időt fejezett ki, miközben a participium a jelen idő szerepét vette át. Ehhez kapcsolódik a klasszikus bibliai héber egy jellegzetessége, a vav-consecutivum (vav-conversivum) is: a klasszikus bibliai héberben a perfectumot gyakran múlt időként fordíthatjuk, az imperfectumot pedig jövő időként, de ha az ’és’ jelentésű ve / va szócska kerül közvetlenül az ige elé, akkor megváltozik az igealak időbeli jelentése. Az igealakok jelentésének e furcsa megfordulása – amely a bibliai hébert követő korszakokra már nem jellemző – is jelzi, hogy a klasszikus bibliai héber alapvetően nem igeidőt fejezett ki.

Az igetörzsekről szó eset már az ugariti nyelv kapcsán. Héberben hét igetörzset különböztetünk meg, amelyet a középkori arab grammatikusok hatására a pacal (’tenni’) ige potenciális alakjairól neveztek el. A q. t. l. gyökön, egyes szám harmadik személy hímnemű alakokon bemutatva:

Egy adott igegyök a Qal igetörzsben tipikusan a gyök alapjelentését veszi fel. Az n prefixummal jellemzett Niphal igetörzsben vagy a qalbeli jelentés kerül passzívba, vagy önálló jelentéssel bír az igealak. A Piel sok esetben a qalbeli jelentésnél intenzívebb jelentéssel bír, sok esetben viszont nem jósolható meg a jelentés. A Hiphil igetörzs jelentése gyakran kauzatív (műveltető), etimológiailag más sémi nyelvek š-kauzativjával rokon. A Pual a Pielből, míg a Hophal a Hiphilből képezett automatikus passzív alak. A Hitpael pedig a legtöbbször kölcsönös vagy visszaható jelentéssel bír, a Biblia utáni héberben pedig néha passzív jelentése is lehet.

Például a l.m.d. gyök jelentése Qalban (lāmad) ’tanul’, Pielben (limmēd) ’tanít’. A p.t.h.  gyök jelentése Qalban (pātah) ’kinyit’, Niphalban (niptah) ’kinyitva lenni’; más igetörzsekben viszont (a modern héberben) teljesen eltérő jelentést vesz fel: Pielben (pittēah) ’fejleszteni’, Pualban (puttah) ’fejlesztve lenni’, Hitpaelban pedig ’fejlődni’ (hitpattēah). A q.d.š. gyök Qalban (qādaš) ’szentnek lenni’, Pielben (qiddēš) ’megszentelni’, Hitpaelben (hitqaddēš) ’önmagát megszentelni’, Hiphilben (hiqdīš) pedig ’szentté tenni’.

A héber megkülönböztet hímnemet és nőnemet, egyes számot és többes számot. A kettes szám (dualis) [–ājim] végződése csupán lexikalizált (állandósult) szavakban és kifejezésekben fordul elő: számnevekben (šnājim ’kettő’; maatājim ’kétszáz’, a mēā ’száz’ szóból), idővel kapcsolatos kifejezésekben (jōmājim ’két nap’, a jom ’nap’ szóból; paamājim ’kétszer’), páros testrészek esetén (jad ’kéz’, jādājim ’kezek’), a modern héberben páros ruhadarabok esetén (mihnaszājim ’nadrág’), valamint néhány további szóban (Micrājim ’Egyiptom’). Ezen felül, a héberben, akárcsak több más, i. e. I. évezredi (vagy annál későbbi) nyugati sémi nyelvben, megjelenik a főnév határozottságának a jelölése is, a héber esetén a [ha-] határozott névelő formájában. Határozatlan névelő nincs. A jelzőként használt melléknév nem csupán nemben és számban, de határozottság tekintetében is egyezik a főnévvel, míg az állítmányként használt melléknév csak nemben és számban egyezik meg.

A héber, sémi nyelvként, prepozíciókat használ az indoeurópai nyelvekhez hasonló módon, de – mint már említettük – esetet nem vonzanak a héber prepozíciók. Érdekesség továbbá, hogy a prepozíciók ragozhatók, és a magyarhoz hasonló módon a birtokos végződések segítségével fejezi ki azt a nyelv, ha névmáshoz járulna elöljáró:

Ezeknél a birtokos szuffixumoknál, akárcsak a személyragos igealakoknál, a héber – a legtöbb sémi nyelvhez hasonlóan – első személyben nem, de második és harmadik személyben is megkülönbözteti a hímnemet a nőnemtől.

A jelző a jelzett szó után áll szigorúan, a héber nyelv valamennyi korszakában. Kivételt egyedül az egynél nagyobb számnevek jelentenek. A birtokos is követi a birtokot, de a birtokviszony kifejezésének több módja is létezik. A [le-] (’-nak, -nek; felé’) prepozíciónak lehet birtokosi jelentése is (a beszélt nyelvi francia à elöljáróhoz hasonlóan), és ebből fejlődött ki a misnai héber korban a modern héberben is használatos šel, ami az angol of, a német von, a francia de megfelelője. A legjellegzetesebb birtokos szerkezet viszont (más sémi nyelvekhez hasonlóan) az ún. constructusos szerkezet: a birtok az ún. status constructusba kerül, amelyet a birtokos szótári alakja (a status absolutus) követ. A status constructust a birtokjellel ellátott magyar főnévhez lehet hasonlítani (például a status absolutus: bajit ’ház’, ebből a status constructus: bét ’háza’), az egész szerkezet szórendje pedig olyan, mintha egy angol of-os birtokos szerkezetből kihagynánk az of-ot: bét David ’Dávid háza’, bét ha-melekh ’a király háza’. Status constructusban álló főnév nem hordozhat névelőt, így az egész szerkezet határozottságát a birtokoson álló névelő jelöli.

A status absolutus és a status constructus viszonyát a tōv ’jó’ melléknéven szemléltetjük:

A modern héberben a constructusos szerkezeteket nem használják produktívan birtokviszony kifejezésére, inkább csak rögzült kifejezések (bét szefer ’iskola’, szó szerint ’a könyv háza’), valamint állandósult szókapcsolatok (Universzitat Tel-Aviv ’Tel Aviv-i Egyetem’; Bét David, ’Dávid Háza’, mint egy intézmény neve) kifejezésére. A más nyelvekben gyakori, de a héberben nem létező produktív szóösszetétel szerepét tölti be ez a szerkezet. Valódi birtokviszony kifejezésére a šel prepozíciót használják (ha-bajit šel David ’Dávidnak a háza’), a választékos írott nyelvben pedig egy redundáns szerkezet is előfordul a korábban már említett birtokos szuffixumok segítségével (bét-o šel David, szó szerint ’az ő háza, [tudniillik], amelyik Dávidé’).

A bibliai héber mondat alapszórendje ige-alany-többi bővítmény (VSO), de nagyon gyakran kerül az alany vagy más bővítmény az ige elé. A modern hébert V2-nyelvként szokás tipologizálni, vagyis az ige mindig a mondat második pozíciójába kerül (akárcsak a németben), függetlenül attól, hogy az első pozíciót az alany vagy más mondatrész tölti-e be. De ez a szabály sem ennyire szigorú.

Végezetül, ejtsünk néhány szót a tárgy jelöléséről, amely az esetrendszer eltűnése következtében új problémákat vet fel. A John loves Mary-típusú szerkezetekben, ha az adott nyelv nem jelzi morfológiailag az alanyt vagy a tárgyat, a szórend szigorú rögzítése segíthet a fatális félreértések elkerülésében (ezt nevezzük a tárgy konfigurációs jelölésének). Tekintve, hogy névmás, élőlény vagy határozott főnévi csoport gyakrabban szerepel alanyi pozícióban, és élettelen tárgy vagy határozatlan főnévi csoport gyakrabban szerepel tárgyi pozícióban, sok nyelv csupán az esetek egy részében jelöli morfológiailag a tárgyat, más esetekben logikailag úgyis kikövetkeztetheti a mondat jelentését a hallgató. Ezt a jelenséget nevezzük differenciális tárgyjelölésnek (differential object marking): az angol vagy a francia csak a névmásokon jelöli a tárgyesetet, a névszókon nem, más nyelvek pedig csak az élők tárgyesetét jelölik, az élettelenekét nem. A héber (a bibliai hébertől kezdve), hasonló okokból fejleszthette ki a maga rendszerét, amely a határozott tárgy elé kiteszi az et prepozíciót, a határozatlan tárgyat viszont jelöletlenül hagyja. A tárgy jelölésének két módja párhuzamba állítható a magyar igék alanyi és tárgyas igeragozásával:

A héber írás

A héber írásrendszer a föníciai írásból fejlődött ki, amelynek következtében nem különböztet meg néhány olyan hangot, amelyek a föníciai nyelvben összeolvadtak, de a héberben nem. Az első szentély korában, vagyis a babilóniai fogság előtt, az ún. protohéber ábécével írták a hébert, amelyet a babilóniai fogság után, a perzsa korszaktól kezdve (i. e. 5. század) a szintén föníciai eredetű arámi betűk szorítottak ki. A római korban, párhuzamosan az arámi írással, a protohéber betűk ismét feltűnnek egy-két évszázadra, valószínűleg a nemzeti érzés kifejezésére, de azóta is az arámi írás (az ún. kvadrát betűk) segítségével jegyzik le a hébert. A középkorban elterjedt különböző kézírásos hagyományok közül ma a nyomtatott, valamint az askenázi írott ábécé mellett, bizonyos kontextusokban használják a szfárádi kézírásból kialakult félkurzív, ún. Rasi-betűtípust is. A héber betűknek számértékük is van, amelyek mennyiségek leírására és betűmisztikára egyaránt alkalmasak, de a mai Izraelben csupán olyan szerepük van, mint nálunk a római számoknak.

A hébert jobbról balra írják. A kizárólag magánhangzókat jelző héber ábécé nem különböztet meg kis- és nagybetűket, de a 22 betűből ötnek van ún. szóvégi alakja is. Az i. sz. I. évezred során, a valószínűleg arámi hatásra bekövetkező spirantizáció következtében, hat betűnek volt mind zárhang-, mind réshang-olvasata. A mai izraeli kiejtés ezek közül csupán a bet ([b] vagy [v]), a kaf ([k] vagy [kh]) és a pe ([p] vagy [f]) esetén tesz különbséget a kétféle olvasat között, az askenázi kiejtés megkülönbözteti a tav ([t] vagy [sz]) két olvasatát is, a jemeni zsidók kiejtése pedig a gimel és a dalet esetén is megőrzött különböző kiejtési hagyományokat.

Az i. sz. I évezred végén különböző iskolákban, a maszoréták tevékenysége révén, kialakított segédjelek (punktuáció, vokalizáció) egészíthetik ki a betűket. Ezek a segédjelek jelzik a magánhangzókat, a geminálódást, az említett hat begad-kefat betűnek a réshang vagy zárhang ejtési módját, és bibliai szöveg esetén a hangsúlyt is. Utóbbi szimbólumok egyben a mondat értelmi tagolását és a rituális felolvasási dallamot is jelölik. De ily módon csak a vallási szempontból fontos szövegeket pontozzák ki, továbbá – a modern héberben – a költeményeket, a gyermekkönyveket, néhány márkanevet, valamint néha egy-egy magánhangzójellel oldják fel könyvekben és újságokban az esetleges többértelműséget is.

Héber nyelvű példaszöveg

6. ábra: Héber példaszöveg: A Genezis (Teremtés könyve, 1Mózes) első fejezetének első három verse, vokalizáció (pontozás) nélkül, kvadrát-betűkkel, modern (Times New Roman) betűtípussal.

7. ábra: Héber példaszöveg, félkurzív, ún. Rasi-betűkkel (azonos az 1. ábra szövegével)

(1) בראשית ברא אלהים את השמים ואת הארץ.
( 2 ) והארץ היתה תהו ובהו וחשך על-פני תהום ורוח אלהים מרחפת על-פני המים.
(3) ויאמר אלהים יהי אור ויהי אור.

Az alábbiakban a Biblia kezdősorait (1Mózes 1,1-3) vizsgáljuk meg. Először tekintsük a tiberiási maszoréták által kipontozott bibliai szöveg pontos, tudományos átírását:

A maszorétákhoz hasonlóan megkülönböztetjük az átírás során a svát ([ə]), az ún. „színezett svát” vagy félhangzót (például [ĕ]), a teljes értékű rövid hangot (például [e]) és a hosszú hangot ([ē]). A geminátákat dupla magánhangzóként jelöljük, az aláhúzás pedig a spirantizációt (réshanggá válást) jelzi a begad-kefat betűkben. A vessző a mondat közepét jelző dallamjegy visszaadására szolgál, a kötőjeleket viszont kizárólag a morfológiai értelmezés érdekében szúrtuk bele a szavakba.

A bərēšit szó eredetileg morfológiailag összetett: a roš ’fej’ szóból származik a rēšit ’kezdet’ szó, amely a be- (’-ban, -ben’) egybeírt elöljáró révén időhatározóvá válik. A mondatban mindkét tárgyat megelőzi az ēt határozott tárgyat jelző prepozíció. A tárgyak a [ha-] névelő révén válnak határozottá, de e névelő a következő szó első fonémájától függően másként és másként viselkedik: általában geminálja a következő mássalhangzót, de ha ez nem lehetséges, akkor a saját magánhangzóját nyújtja meg. A [və-]’és’ szócskát, akárcsak a határozott névelőt vagy a [be-] prepozíciót, egybeírjuk a következő szóval. A bārā ige a b.r.?. gyök (ahol [?] a torokzárhangot, vagyis az alef-et jelöli) Qal perfectum Sing. 3. masc. alakja.

A h jel itt a het betűt jelzi, amely egy erős [h] hang, valójában két különböző (például az arabban megőrződött) protosémi hang összeolvadása. A ’föld’ jelentésű erec szó nőnemű, ezért a hājətā (más kiejtési hagyományban: hājtā), a létige Qal perfectum singularis 3 femininum alakja szerepel a mondat első felében. A mondat második két tagmondatában nincs ige (a bibliai héberben a participium – például mərahepet – még nem fejez ki jelen időt, jelentése inkább ’lebegő’ vagy ’lebegve’), mivel a héber megengedi a névszói állítmányt. A ruah Ĕlohim ’Isten szelleme’kifejezés egy constructusos szerkezet, amelyről már korábban esett szó.

A harmadik vers végre bemutatja, hogy a bibliai héber alapszórendje VSO (ige-alany-tárgy):

Ebben a versben a vav-consecutivum működése is megfigyelhető: mind a jomer, mind a jəhi imperfectum-alak, mégis múlt időként fordítjuk. Utóbbi egyébként lerövidült a vav-consecutivum hatására, mert rendhagyó csoportba tartozik, és egybeesik a jəhi jussivusi (’legyen’) alakkal.

Az eddig tárgyalt három bibliai vers a következőképp hangzik a mai leegyszerűsödött izraeli kiejtésben:

Bresit bara Elohim et ha-samajim ve-et ha-arec. Ve-ha-arec hajta tohu va-vohu, ve hoseh al-pné t’hom, ve-ruah Elohim merahefet al-pné ha-majim. Va-jomer Elohim jehi or, va-jhi or.

Természetesen, ha ugyanezt a gondolatot egy mai izraeli a saját szavaival fejezné ki, akkor nem használna vav-consecutivum­ot, és jussivus helyett jövő időbe (a bibliai héberbeli imperfectumba) tenné az igét:

Érdekességképpen, így hangzik ez a három vers a Magyarországon hagyományos askenázi zsidó kiejtésben:

Börésisz boro Elajhim esz há-somájim vö-esz ho-orec. Vö-ho-orec hojszo szajhu vo-vajhu vö-chajsech ál-pönéj szöhajm, vö-ruách Elajhim möráchefesz ál-pönéj há-mojim. Vá-jajmer Elajhim jöhi ajr, vájhi ajr.

Itt szándékosan a magyar anyanyelvű beszélő által érzett fonémákat használtuk, vagyis például a svát ö-nek jelöltük. Ebben a szövegmintában látszódik néhány azon, a középkorban lejátszódott hangváltozások közül is, amelyek az askenázi (európai, a mediterrán térségtől északra eső) kiejtési hagyományt jellemzik. Így a begad-kefat szabály szerint spirantizálódott tav [sz]-ként jelenik meg, a hosszú [ā] hang pedig – a kánaáni hangváltozást megismételve – [ō]-vá vált. Ezzel egy időben a korábbi [ō] hang diftongizálódott (kettőshangzóvá vált), a nyugati askenázi kiejtési hagyományban [au]-vá, a keleti kiejtési hagyományban [oj]-já (Belorussziában [öj]-jé, Litvániában [ej]-jé), a középső, magyarországi hagyományban pedig [aj]-já (ahol az a betűt magyarosan kell ejteni).

8. ábra: Részlet egy Tikkunból (1Mózes 1,1-5): A Tikkun a zsinagógabeli Tóra-olvasásra való felkészülést segítő könyv, amely két hasábban tartalmazza a Tóra (Mózes öt könyve) szövegét. Az ábra bal fele úgy néz ki, mint egy kézzel írt, zsinagógában használatos Tóra-tekercs, amely kizárólag a mássalhangzós szöveget tartalmazza. Ezzel szemben, a jobb oldalon a mondatvégejelek (kettős pont), valamint a magánhangzó- és a dallamjegyek is láthatóak, így a Tóra-olvasásra készülő személy ellenőrizni tudja, hogy helyesen olvassa-e ki a tisztán mássalhangzós szöveget. Érdemes megfigyelni a különleges betűtípust, amelyet kizárólag kegytárgyak (Tóra-tekercs, tefillin, mezuza, Eszter-tekercs…) írásánál használnak. A két hasáb között található kisméretű betűk (alef, bet, gimel, dalet, he) számértéke a bibliai versek számozását jelzik.

9. ábra: Részlet egy hagyományos Tóra-kiadásból: Mózes 1. könyvének, a Teremtés könyvének (Genezis, Berésit) első négy és fél verse olvasható a jobb felső sarokban. Mellette, kis betűvel, a Targum Onkelosz, a Héber Biblia legkorábbi arámi fordítása szerepel, mindkettő kvadrátírással, hagyományos betűtípussal, kipontozva. A szöveg alatt különböző rabbinikus kommentárok láthatóak, amelyek közül a legjelentősebb az észak-franciaországi Rasi (rabbi Slomo Jichaki, 1040–1105) lap közepén található szövegmagyarázata. (A vastagon szedett szavak a bibliai szöveg, amelyhez Rasi a magyarázatait fűzi.) Figyeljük meg, hogy a kommentárok már nincsenek vokalizálva (magánhangzójelekkel ellátva, kipontozva), sőt többségük más betűtípussal lett szedve. Ezt a szfárádi kézírásból kifejlesztett félkurzív betűtípust Rasi-betűnek nevezzük, mert a Rasi-kommentárok szedésére használták először a 16. században, hogy ezáltal vizuálisan is elválasszák a főszöveget a magyarázatoktól.

Végezetül, álljon itt a Biblia első három versének arámi fordítása a Targum Onkeloszból, amely egyúttal átvezet bennünket a következő északnyugati sémi nyelv tárgyalásához is. A fordítás héberről arámira szó szerinti, a fenti (1)-(3)-ban leírt mondatokat követi, ezért nem szükséges ismét glosszáznunk őket:

Az arámi jāt a héber et-hez hasonlóan a határozott tárgyat jelöli. Mivel a vav-consecutivum nem létezik arámiban, a 3. versben – a (4) alatti modern héber fordításhoz hasonlóan – perfectumokat találunk (ămar, hăvā). A Targum szövege abban különbözik a bibliai szövegtől, hogy az Elohim (’Isten’) istennév helyett a máshol a bibliai szövegben is szereplő Adonaj (’Úr, Örökkévaló’) tulajdonnevet használja. Érdekesség még, hogy az „Isten lelke” birtokos szerkezetet, a teológiai korrektség érdekében, a Targum „Istentől származó lélek”-nek (ruha min kodam Adonaj-nak) fordítja.

Arámi

Hogyan is viszonyul a héber az arámihoz? Említettük már, hogy az i. e. II. évezredben válhatott el egymástól az arámi és a héber nyelv ősének az útja. Érdekesség, hogy a bibliai szövegben az izraeliták a saját őstörténetüket is az arámiakkal kapcsolják össze: 5Mózes 26,5 szerint „bolyongó arámi volt az ősapám”, és mind Izsák, mind Jákob az arámi rokonságból házasodott.

A régészeti leletek tanúsága szerint az arámi törzsek az i. e. 11. században bukkantak fel Szíriában. A nomád törzsek „sejkségei” folyamatosan kiskirályságokká alakultak, amelyek közül a legjelentősebb Damaszkusz volt. Ezek az államalakulatok a környékbeli újhettita utódállamokkal, valamint Izrael és Júda királyságaival rivalizáltak egészen addig, amíg a terjeszkedő Újasszír Birodalom a vazallusaivá nem teszi az i. e. 8-7. században, majd az Újbabiloni Birodalom teljesen el nem törli őket a történelem színpadáról.

Földrajzi, kulturális és nyelvi értelemben tehát a következő módon foglalhatóak össze az északnyugati sémi népek és nyelvek. A spektrum egyik végén, messze északnyugaton található Ugarit, amely már i. e. 1200 körül elpusztult. Délre tőle találjuk a szintén jelentős és régi, fejlett kultúrával rendelkező tengerparti föníciai kereskedővárosokat, amelyek a nyelvüket és az írásukat az i. e. I. évezred közepéig megőrizték, de egyedül Türosz észak-afrikai gyarmata, Karthágó az, amelyik a római kor végéig képviseli a föníciai-pun identitást, nyelvet és írást. A tengerparti sávtól beljebb helyezkednek el a kánaáni kiskirályságok (az i. e. II. évezredben), majd a héber, a moabita és az edomita törzsek által létrehozott királyságok és ezek nyelvei, amelyek közül egyedül a héber élte túl az ókort. A spektrum másik végén, a tengerparttól jóval távolabb, Szíriában találhatók az arámi törzsek, akik a legkésőbb hozták létre a saját államalakulataikat, és sok tekintetben a szomszédos népek kultúráit (így például a föníciai írást) vették át. Láttuk azt is, hogy már az i. e. II. évezredben a spektrum közepén lezajlott egy hangváltozás, a kánaáni hangeltolódás, amely nem jutott el a két perifériáig: sem Ugaritig, sem az arámi nyelvig. Így a fenti arámi példában, a (2a’)-ban, található a pārasz igealak, amely egy Pəal participium (a héber Piel participium mərahepet fordítása), és héberül poresz lenne, az arámi [ā] ~ héber [ō] hangmegfelelés alapján.

Az arámi kiskirályságok tehát az i. e. 7. századra eltűntek a történelem színpadáról, de az arámi nyelv története nem ért véget, sőt igazából ekkor kezdődött el. Ugyanis a Közel-Keleten egyre nagyobb szerepre tett szert az arámi nyelv, valószínűleg egy demográfiai robbanás következtében, esetleg az asszír hadseregben alkalmazott arámi írnokok befolyása miatt. A térség fokozatosan „el-arámiasodik”, diplomáciai nyelvvé és lingua franca-vá válik (amelynek a nyoma megtalálható a Bibliában is, 2Királyok 18,26 = Ézsaiás [Izajás, Jesaja] 36,1 alatt). Majd az Újbabiloni Birodalmat felváltó Perzsa Birodalom az adminisztráció hivatalos nyelvévé is teszi, és a következő évezredben – egészen az arab hódításig – a Közel-Kelet domináns kommunikációs eszköze lesz.

Mivel az arámi nyelv mind a szókincsét, mind a nyelvtani szerkezetét tekintve nagyon hasonlít a héberre, valamint az arámi egyik dialektusáról, a szír nyelvről külön is szó esik majd (Kövér András, in: in: Zólyomi Gábor (szerk.): Ókori és keleti nyelvek és írások. Egyetemi jegyzet. Bölcsészkonzorcium), csupán néhány érdekességet emelünk ki, és nem mélyedünk bele azokba a hangtani és nyelvtani különbségekbe – a már említett, az arámiban nem lezajlott kánaáni hangváltozáson túl –, amelyek megkülönböztetik a hébertől. Természetesen ugyanúgy gyökmássalhangzókra és igetörzsekre épül az igei morfológiája, mint az ugaritié vagy a héberé. Az igetörzsek, habár etimológiailag rokonok, de kicsit eltérnek a hébertől, és korszakonként is változnak az arámiban.

A főnévi morfológia legérdekesebb vonása az, hogy a hébernél említett status absolutus és status constructus mellett létezik status determinatus is, amely a többi későbbi nyugati sémi nyelv (arab, héber) határozott névelővel ellátott alakjainak felel meg. A tāv ’jó’ melléknév egyes és többes számú, hím- és nőnemű ragozásán bemutatva:

Érdemes összevetni ezt a táblázatot a héber kapcsán bemutatott hasonló táblázattal, a kánaáni hangtörvény fényében.

Az arámi törzsek a föníciai betűket vették át, és az így kialakított arámi írás – az arámi nyelvvel együtt – az egész Közel-Keleten elterjedt, egy sor további ábécének (a hébernek, az arabnak, a brahminak...) vált az ősévé, mint arra az írástörténet során vissza fogunk térni. Ezen a ponton az arámi nyelv későbbi történetével érdemes inkább foglalkoznunk.

Az arámi nyelvtörténet első korszakát ó- vagy régi aráminak nevezzük(i. e. 11. sz.– 538). Ebből a korból föníciai helyesírással ­– vagyis a rokon szavak föníciai ejtését tükröző módon – írt feliratokat találunk, részben az arámi kiskirályságokból, valamint a 7-6. századból papiruszokat. Különösen jelentős a szíriai Tell Fekherijjében talált akkád–arámi bilingvis felirat (i. e. 800 k.).

A következő korszak nyelvét (az i. e. I. évezred második felében) birodalmi aráminak (Reichsaramäisch / Imperial Aramaic) nevezzük, mivel a Perzsa Birodalom (az Akhaimenida dinasztia) egyik hivatalos nyelve volt, és emiatt hivatalos feliratok, papiruszok, levelezés is fennmaradt nagy számban. Ismertek például az egyiptomi Elephantine (Jeb) szigetén talált dokumentumok, vagy a bibliai Ezra könyvében található (4,8–6,18 és 7,12–26) perzsa kori dokumentumok. Az utóbbi mellett a bibliai arámi nyelv másik jelentős korpusza Dániel könyvében található (2,4b–7,28), amely – Ahiqar mondásaival együtt – példa a kései perzsa és a hellenisztikus korban keletkezett arámi nyelvű szépirodalomra. Ennek a kornak a végére a korban az arámi nyelv (és írás) egészen Indiáig eljutott, mint azt Asóka király arámi-görög feliratai is bizonyítják.

A beszélt arámi nyelv természetesen továbbfejlődött, miközben a birodalmi arámi maradt az irodalmi norma. Mint arról már szó esett, a funkcionális diglosszia során a beszélt nyelv akarva-akaratlanul beszűrődik az írott nyelvbe is. Sok kutató ezért a kései hellenisztikus kor és a korai római kor írott arámi nyelvét középaráminak nevezi, megkülönböztetve azt a klasszikus birodalmi arámitól. Ekkoriban a városi kultúra nyelve már a görög – a latin a Római Birodalom keleti tartományaiban csak mérsékelten van jelen –, de a helyi lakosság nagy részének az arámi beszélt változata az anyanyelve. A középarámi nyelvhez sorolhatjuk a holt-tengeri tekercsek között található arámi szövegeket (például a Genezis Apocriphont), az Újszövetségben található arámi kifejezéseket, a Héber Biblia legkorábbi zsidó fordításait (például a Targum Onkeloszt), a Jeruzsálemben és máshol talált arámi feliratokat, az arámi nyelven íródott Bar Kokhba-leveleket, az ékírással írt uruki varázsszöveget, nabateus, palmürai és a dura-europosi feliratokat.

Körülbelül az i. sz. 2. században szűnik meg a birodalmi arámi nyelv irodalmi norma státusza. A változás oka az lehetett, hogy talán ekkorra vált a görög és a latin kizárólagosan a városi műveltség nyelvévé a Római Birodalom keleti tartományaiban, vagyis arámi nyelven már nem nagyon írtak a központokban. Ez a fordulat tette lehetővé azt, hogy egyes periférikus zárt csoportok a maguk beszélt nyelvén kezdjenek el saját irodalmat létrehozni. A kései arámi (más elnevezések szerint középarámi) korban tehát megszűnik a korábbi évszázadokra jellemző funkcionális diglosszia, de megszűnik az írott nyelv viszonylagos egységessége is. Az elmúlt évszázadok során létrejött dialektusok, azon belül pedig az egyes etnikai-vallási csoportokra jellemző szociolektusok határozzák meg a kései arámi változatait.

Körülbelül a Római Birodalom és a Parthus / Szasszanida Birodalom határvonala mentén kettéválaszthatjuk a nyugati és a keleti arámi dialektusokat. A nyugati arámin belül megkülönböztetünk palesztinai zsidó arámit (vagy galileai arámit: a Jeruzsálemi Talmud, a midrások, feliratok és varázstálak nyelve), palesztinai keresztény arámit (a korai keresztény közösség és néhány egyházatya által írt művek), valamint palesztinai szamaritánus arámit. A keleti arámin belül pedig a mandeusok (Dél-Irakban a mai napig található, szinkretikus vallást követő népcsoport) nyelvén és a babilóniai zsidó arámin (a Babilóniai Talmud nyelve) kívül, ide tartozik a szír is, vagyis a közel-keleti keresztény egyházak többségének a nyelve a mai napig.

A szír nyelv (angolul: Syriac, és nem keverendő össze az arab nyelv szíriai dialektusával) eredetileg az Edessza városában és a körülötte lévő területeken (a mai Törökország délkeleti részén és Szíria északkeleti területein) beszélt keleti arámi dialektus, a Perzsia és a Római Birodalom határán található kis állam nyelve volt. A Római Birodalom i. sz. 244-ben annektálta véglegesen Edesszát, és körülbelül ebben a korban emelkedett a szír irodalmi rangra is, miután az edesszai keresztény egyházak a nép által beszélt nyelvet tették liturgikus nyelvvé. Költemények és teológiai művek mellett, a legjelentősebb alkotás ebben a korban a Pesitta, a kereszény Biblia szír fordítása. Az 5. század végén, teológiai viták következtében, nagy számú szír keresztény menekült a Római (Bizánci) Birodalomból a Perzsa Birodalomba, amelynek következtében a szír közösség felbomlott keleti és nyugati szír egyházakra. (Később, a kora-újkorban mind a keleti, mind a nyugati szírek további egyházakra bomlottak, például a római katolicizmushoz való viszonyuk szerint.) A teológiai nézeteltérések és a földrajzi távolság további különbségekhez vezetett, mind az írásképben, mind a kiejtésben. Kiejtésbeli eltéréshez vezetett például a nyugati szírben lezajlott a [ā] > [ō] hangváltozás, amelyet a proto-héber (kánaáni nyelvek) és az askenázi héber történetéből egyaránt ismerünk. Sok ókori mű, például görög filozófiai és tudományos alkotások, a szír kolostorok fordítói tevékenysége révén jutott el az arab világba, majd később a korai reneszánsz Európába. A korai kereszténység sok műve, például apokrif iratok, szír nyelven maradtak fenn a mai napig. De az eredetileg is szírül született irodalmi és teológiai alkotások száma is jelentős a középkorban.

Az arámi, ill. azon belül a szír nyelv egészen az arab hódításig, vagyis az i. sz. 7. századig dominálta a Közel-Keletet, és ezt követően is csak folyamatosan szorította ki az arab. A szír egyházak nyelvhasználatában a mongol hódítás (13. század) számít fordulópontnak. Mind a mai napig találunk azonban modern arámi nyelveken beszélő elszórt kis közösségeket a Közel-Keleten: így a nyugati újszírt beszélő közösségeket (turójo) a délnyugat-törökországi Tur Abdin régióban, a keleti újszíreket (ajszori-ak, azaz „asszírok”: például az urmi vagy a zakho dialektusokkal), a mandeusokat Dél-Irakban, vagy a Szíriában, Damaszkusztól északra található falvakban beszélt nyugati újarámit (Maclūla). De egyes észak-iráni zsidó közösségek is újarámi nyelven beszélnek. A huszadik században, a héber nyelvújítás mintájára, egyes szír közösségek újraélesztették a szír nyelvet, így ma a nyugati világban újságok is megjelennek szírül.

10. ábra: Az arámi nyelv történetének legfontosabb szakaszai.

Az ún. „zsidó nyelvek”

Habár többségükben nem nyugati sémi nyelvekről lesz szó, de érdemes itt tárgyalni a judeo-nyelveket is. Említettük már, hogy a babilóniai fogságtól kezdve a zsidóság egy jelentős részének arámi volt az anyanyelve, és héber anyanyelvű beszélő nem élt talán az időszámításunk szerinti 3-4. század és 1882 között. A hellenisztikus kortól kezdve a görög nyelvű zsidóság, és annak irodalma is egyre fontosabbá vált, majd a Római Birodalom nyugati felében létrejöttek latinul beszélő zsidó közösségek is. A középkorban többek között arab, francia, német, olasz, perzsa, spanyol, szláv, olasz területeken éltek olyan zsidó közösségek, amelyek átvették a helyi nyelveket. De önmagában ettől még nem beszélhetnénk judeo-arabról, judeo-franciáról, judeo-németről (jiddis), judeo-spanyolról (ladino, dzsudezmo – az elnevezések közötti árnyalatnyi különbségektől most eltekintünk), judeo-perzsáról, judeo-tatról, judeo-berberről és így tovább.

Amikor zsidó nyelvekről beszélünk, három fázist kell megkülönböztetnünk. Először, az idegen nyelvi közegbe érkező zsidó közösség – néha egy-két, néha több generáció alatt – átveszi az adott közeg nyelvét, ez válik az „alapnyelvvé”. De szükségszerűen hozzáadja a maga hozott szókincsét is: a zsidó vallással és életformával kapcsolatos fogalmak elnevezéseit, valamint a korábban általuk beszélt nyelvből vagy nyelvekből származó „kedvenc” kifejezéseket, szófordulatokat. Sok esetben egy szó az alapnyelvben más érzelmi töltettel vagy asszociációs körrel rendelkezik, mint a héberből vagy arámiból származó kifejezés.

Második lépésként létrejön egy önálló, koherens zsidó szociolektus, különösen akkor, ha a zsidó közösség – a középkori társadalmak szerkezeténél fogva – jóval zártabb, mint a mai modern korban. De ugyanez a jelenség megfigyelhető a mai amerikai ultra-ortodox közösségben is, amely létrehozta a maga judeo-amerikai angolját. Mivel a vallás, a liturgia, a tudomány és az irodalom (egyik) nyelve a héber, és az arámi is jelen van állandóan a zsidó közegben, a közösség akarva-akaratlanul belesző héber, arámi vagy más judeo-nyelvből származó elemeket az anyanyelvébe. Ebben a folyamatban a vallási-etnikai identitás tudatos kifejezése is jelen lehet, és a judeo-szociolektus elhasonul az alapnyelvtől. A „zsidós” elemek már nem idegen „szakkifejezésekként” ékelődnek bele az alapnyelvbe, hanem a szociolektus teljes nyelvi struktúráját – hangtani, nyelvtani és lexikai szinten egyaránt – áthatják ezek a jellegzetességek.

A judeo-nyelv egyik érdekessége az, hogy héber írásjelekkel jegyzik le, és vannak kutatók, akik bármely, zsidók által héber betűvel leírt szöveget judeo-nyelvnek tartanak. De a valódi judeo-nyelven írt szövegnek van egy másik érdekessége is, amely a judeo-arab és a judeo-perzsa esetén a leglátványosabb: mivel a zsidó közösség saját használatra, héber betűkkel jegyzi le, ezért nem köti őt az irodalmi norma. Vagyis abban a korban, amikor arab vagy perzsa nyelvterületen funkcionális diglosszia volt jelen, és a beszélt nyelvi dialektusok eltávolodtak az írott nyelv normáitól, a héber betűs, judeo-arab és judeo-perzsa szövegekbe bekerülhettek a zsidó szociolektus jellegzetességein túl a helyi beszélt dialektus jellegzetességei is. De természetesen léteznek valódi irodalmi nyelven, de héber betűkkel írt szövegek is, például a karaiták által írt művek többsége.

A harmadik fázis a jiddis és a ladino esetében figyelhető meg. Amikor a zsidókat elűzték valamely országból, de az új helyen nem vették át a környezet nyelvét, teljesen különböző nyelvi közegben fejlődött tovább az adott judeo-nyelv. A judeo-német nyelvű beszélők többsége szláv (lengyel, majd orosz; később részben magyar) nyelvi közegbe került a 14-15. századtól kezdve, míg a judeo-spanyol beszélők az 1492-es spanyolországi kiűzetést követően a mediterrán térség arab és török nyelvű országaiba kerültek. Emiatt a jiddis fejlődése elszakadt a középkori németétől, és szláv elemekkel bővült, miközben a ladino a spanyoltól külön utakon, arab és török hatás alatt változott. A jiddisben például meg lehet különböztetni a középfelnémet alapba beépülő héber és arámi szavakat, az eredetileg német területre érkező zsidók által magukkal hozott korábbi judeo-nyelvek (judeo-ófrancia, judeo-görög) elemeit, majd a szláv (lengyel, később orosz) hatásokat, a későbbi német befolyást, amelyre még ráépülhet a 19. századi Magyarországon a magyar hatás, vagy a 20. századi Amerikában az angol hatás. És mindemellett, a belső fejlődéssel is számolnunk kell. A jelenség a judeo-olasz esetén is tetten érhető, mivel a gyakori kiűzetések folytán valamely város judeo-olasz nyelvváltozata gyakran valamely más itáliai térségnek, a zsidó közösség korábbi lakóhelyének az olasz dialektusával rokon.

A fenti gondolatmenet alapján érthető, hogy miért téves felfogás a judeo-nyelveket korrupt nyelvváltozatoknak tekinteni, hogy – a közfelfogással ellentétben – a jiddis miért nem „leromlott német”. A judeo-nyelvek, valamely nyelv dialektusaihoz és szociolektusaihoz hasonlóan, valóban különböznek az irodalmi normától, és emiatt tényleg „hibás” a használatuk olyan szituációban, amelyben a norma használata társadalmilag elvárt, egyedül „helyes”. De a judeo-nyelvek a maguk közegében tökéletesen kifejlett nyelvek vagy nyelvváltozatok, koherens szerkezettel, szigorú belső szabályokkal – amelyeket az anyanyelvi beszélők helyesen alkalmaznak –, és éppúgy hosszú, komplex fejlődés révén jöttek létre, mint a dialektusok.

Téves az a felfogás is, amely a judeo-nyelveket „keveréknyelveknek” tekinti. Éppen a jiddis szolgált az egyik első példaként annak a bemutatására (ld. Uriel Weinreich munkásságát), hogy a látszólag keveréknyelvekben (ill. az ún. kreol nyelvekben) egy sor jelenség nem vezethető le a forrásnyelvekből, hogy ezek a nyelvek nem egyszerűen a forrásnyelvek egyes elemeinek a véletlen keveredése. Ráadásul az anyanyelvi beszélő többé-kevésbé tudatában van annak, hogy a judeo-nyelv melyik eleme melyik forrásnyelvből származik (amint mi is érezzük, hogy melyek az idegen szavak a magyarban), és a különböző forrásnyelvekből származó elemek kombinációjának – bármennyire kreatív is lehet a nyelv – szigorú szabályai vannak. Így például a jiddisben a héber eredetű szavak héber többes számot kapnak, míg a német eredetű szavak német többes számot.

Szakirodalmi útmutatók

Bányai Viktória

Szakirodalmi útmutató az északnyugati sémi nyelvekhez és az ugaritihoz

Bármely, ebben a fejezetben tárgyalt kérdés tanulmányozásához hasznos kiindulópont az Encyclopaedia Judaica (Roth – Wigoder 1972, valamint a kiegészítő kötetek; több kiadásban CD-Rom-on is hozzáférhető), különösen például az Alphabet, Hebrew; Aramaic; Hebrew Grammar; Hebrew Language; Jewish Languages; Ladino; Ugaritic; Yiddish Language; stb. szócikkek.

Izre’el 2002 cikkgyűjteménye betekintést nyújt számtalan aktuális kutatási kérdésbe a sémi nyelvek – sőt az afroázsiai nyelvcsalád – nyelvészete területén. A tárgyalt nyelvek és módszertanok sokfélesége különösen tanulságos.

Izre’el 2002 könyvrecenziója szerint is Bennett 1998 az egyik legjobb tankönyv, amellyel egy kezdő diák megszerezheti a sémi összehasonlító nyelvészeti alapokat. Különleges módszertani felépítése miatt más nyelvcsaládok iránt érdeklődők számára is melegen ajánlható. Az általános nyelvészeti bevezető fejezetet a sémi nyelvcsalád vázlatos ismertetése követi, majd különféle összehasonlító és történeti rekonstrukciós technikákat mutat be, mindezt röviden, célratörően. A könyv célja nem a tényanyag lexikonszerű ismertetése – arra használható Moscati 1964 –, hanem a módszertan megismertetése a diákkal, sok-sok megoldandó feladaton keresztül. Ezek a feladatok arra az alaposan összeválogatott, gazdag adatbázisra (paradigmák, összehasonlító szótáblázatok) épülnek, amely a könyv kétharmadát kiteszi.

Ugariti szövegkiadások latin betűs átírással és angol fordítással például Gibson 1977 és Parker 1997. A legfrissebb szótár del Olmo Lete – Sanmartín 2004. Nagyon alapos leírása az ugariti nyelvnek Tropper 2000, míg Sivan 1997 egy rövidebb, tömörebb nyelvtan. Nem csupán nyelvészeti, hanem irodalmi és vallástörténeti kutatások kiindulópontjaként és gazdag bibliográfiai forrásként egyaránt ajánlható Watson – Wyatt 1999 gyűjteményes kötete, amelyben Tropper foglalja össze az ugariti nyelvtant (pp. 91-121). Az Ugarit-kutatásra szakosodott folyóirat például az Ugarit-Forschungen, valamint a Newsletter For Ugaritic Studies. Magyarul hozzáférhető irodalomként ajánlható Maróth 1986.