Az elõzõ héten a sémi nyelvekrõl olvashattatok áttekintést, és azt ígértem, hogy ezen a héten a héberrel kapcsolatosan írok, kicsit hosszabban.
Ott fejeztük be, hogy a héber a sémi nyelvcsalád északnyugati ágán belül a kánaáni nyelvek csoportjába tartozik. A nyelv történetének négy nagy idõszakát szokás megkülönböztetni: a bibliai kort, a misnai kort, a középkori hébert és, a XIX. század vége óta, a modern hébert. Utóbbit nevezik ivritnek, de ez az elnevezés - habár használni fogom - félrevezetõ, mert azt a benyomást kelti, mintha a klasszikus héber és az ivrit két teljesen különbözõ nyelv lenne. Igazából az "ivrit" szó nem jelent mást héberül, mint azt, hogy "héber", és az anyanyelvi beszélõk tudatában nem is válik ketté a két réteg, csupán stiláris különbséget éreznek. (Ellentétben a másik hasonló "pályát" befutott nyelvvel: a görög három változata, a koiné vagy ógörög, a katharevusza, vagyis az újgörög régies, sokáig hivatalos változata, illetve a dhimotiki, a beszélt és - az utóbbi kétszáz évben - irodalmi variáns élesen elkülönülnek egymástól.)
A bibliai korszak legfontosabb nyelvemléke természetesen a Biblia héber nyelvû szövege. Ezen kívül az elmúlt száz évben a régészek egyéb írásos anyagokra is bukkantak. Híres ezek közül a Siloach-felirat. A Bibliából tudjuk (2Kir 20,20 és 2Krón 32,30), hogy Hizkijjahu király egy vízvezetéket építtetett, melyen keresztül a Gihon patak forrásának vizét bevezette Jeruzsálembe, ezáltal készítve fel a várost az asszír ostromra (i. e. 701.). 1889-ben fedezték fel a sikeres fúrás emlékére állított táblát ebben az alagútban. Fontos nyelvemlékek még például az i. e. VII-VI. század fordulójáról származó cserepekre írt levelek, azaz osztrakonok, Láchisból és Aradból.
A babiloni fogság alatt, majd a perzsa uralom során a zsidóság folyamatosan átvette az arámi nyelvet, a héber ezután csak az irodalom és a vallás nyelveként élt tovább. Újabb fordulatot az idõszámításunk kezdete körüli évszázadok hoztak. Ekkor a zsidó nemzeti reneszánsz, a rövid idõre visszanyert függetlenség, majd a rómaiak elleni felkelések a héber nyelv újbóli felvirágzását eredményezték. Ebben az idõszakban született meg a Misna (i. sz. 220. körül), a Talmud alapjául szolgáló törvénykönyv, valamint a midrás-irodalom, azaz a Bibliához fûzött elbeszélõ és jogi kommentárok gyûjteménye. Habár a mai beszélõk számára a Biblia is teljesen érthetõ (mint Balassi nyelve a számunkra), a Misna nyelvezete jóval közelebb van az ivrithez (akár Csokonaié a mai magyarhoz).
A Misna keletkezését követõ évszázadokban újból az arámi nyelv dominál. A középkori héberben sok az arameizmus: arámi ragok, szavak, kifejezések stb. Sok vita zajlik akörül, vajon ebben a korszakban a hébert élõ vagy holt nyelvnek tekintsük-e. Nem halt ki annyira, mint a sumér vagy az ugariti, hiszen - a középkori latinhoz hasonlóan - a mûvelt rétegek nyelve volt mind zsidó, mind nem zsidó körökben: tudományos és vallási mûvek, vallásos és világi költemények, sõt magánlevelek is születtek héberül. Ugyanakkor, akárcsak a latinnak, nem volt egyetlen anyanyelvi beszélõje sem. Mint irodalmi nyelv élt, sõt fejlõdött, mint beszélt nyelv meghalt.
Az elõbbi értelemben nyelvújítás, az utóbbiban újjáélesztés volt az a folyamat, mely a XIX. század utolsó évtizedeiben elkezdõdött. Egyre több szekuláris irodalmi mû született, újságok indultak el, emberek tanultak meg és társalogtak ezen az "õsújnyelven". Eliezer ben Jehuda, a héber nyelv Kazinczyja volt az elsõ, aki közel kétezer év után gyermekei anyanyelveként ismét a hébert választotta. A következõ generációkban exponenciálisan megnõtt az anyanyelvi beszélõk száma, amely a nyelv fejlõdésének is teljesen új dimenziót adott. Errõl a szituációról írja Efraim Kishon, azaz Kishont Ferenc, hogy Izraelben a gyermekek tanítják a szüleiket héberre.
A nyelvújítás a Biblia és fõleg a Misna héberéhez való visszatérést tûzte ki célul. Számûzte a középkori nyelv legtöbb arameizmusát. Az ivrit irodalmi rétege nyelvtanilag alig különbözik a "klasszikus" (bibliai vagy misnai) hébertõl, azt követi mintaként, míg a hétköznapi stílus nyelvezete sokban leegyszerûsödött. Az ivrit mindhárom megelõzõ korszakból tartalmaz elemeket, nagy nyelvi leleménnyel hozott létre új formákat, és sok mindent vett át az európai nyelvekbõl is, fõleg az angolból, továbbá az arabból.
Néhány példa: a chásmál szó mindössze háromszor fordul elõ a Bibliában (Ezékielnél). Jelentése bizonytalan, van aki szerint "látomás", mások szerint "ragyogás", etimológiája alapján "borostyánkõ". Mivel a görög "élektron" is borostyánkövet jelent, adódott az ötlet, hogy ezt a bizonytalan jelentésû, nem használt szót élesszék újjá "villany", "elektromosság" értelemben. A "ragyogás", "csodás fénytünemény" jelentés is indokolja ezt a választást. De ha már egyszer megszületett a szó, a héber nyelv szerkezetének megfelelõen azonnal képezhetünk belõle újakat is: chismul - villamosítás, chismél - felvillanyoz, hitchásmél - villanyárammal telítõdik, illetve áramütést kap, chasmalaut - villanyszerelés, elektrotechnika.
A nemzetközi "telefon" szót átvette a héber. A belõle képezett ige viszont a sémi nyelvek több ezer éves filozófiájának megfelelõen tilpén. A mobiltelefon neve pedig egy szójátékkal: pelefon. A pele szó ugyanis - Mózes II. könyve óta - csodát jelent.
A fenti példák megértése érdekében, beszélni kell a héber szavak szerkezetérõl is. A sémi nyelvek leghíresebb sajátossága az, hogy a szavak egy három, néha négy mássalhangzóból álló vázra épülnek (pl. k-t-v minden, az "írással" kapcsolatos szó esetén), melyek közé a ragozás és a szóképzés során magánhangzók, a szó elé és után pedig képzõk kerülhetnek. Így héberül: katav - írt, katavti - írtam, kotev - ír, jikhtov - írni fog, kittév - írogatott, illetve betûket vésett, hitkattév - levelezett, ktiva - írás, ktovet - cím, illetve felirat stb. A fentiek megértéséhez még azt illik tudni, hogy a p-f, b-v, k-kh hangok bizonyos helyzetekben egymásba átalakulnak, így lett az f-bõl p a tilpen szóban.
Mindezt tükrözi az írás is. A sémi írások eredetileg kizárólag a mássalhangzókat jelölték, hiszen a szavak jelentése elsõsorban a mássalhangzókban van kódolva. A magánhangzók jelölésére használt, a betûk alá és fölé tett segédjelek csak sokkal késõbb, az i. sz. VIII-X. század körül alakult ki. A mai héberben ezeket a segédjeleket általában csak vallásos könyvekben, költemények esetén és gyermekkönyvekben teszik ki, ill. akkor, ha például egy idegen márkanevet akarnak leírni, melynek a kiolvasása nem triviális. A héberül tudók számára ugyanis a mássalhangzókból és egy-két további betûbõl (pl. "j" az "i" helyén, "v" az "o" és "u" helyén) egyértelmû, mely nyelvtani alakról van szó, amely alapján "gyermekjáték" tudni a helyes kiejtést. A nyelvtant még csak kevéssé ismerõ nyelvtanulók számára ez viszont komoly nehézséget jelent.
Béth Am Ash
birot@ludens