Ezen a héten Vajécé hetiszakaszát (Bresit 28,10-32,3) olvassuk Mózes első könyvéből. Jákob ősatyánk elmenekül a fivére, Ézsau bosszúja elől. Anyja tanácsára nagybátyjához, Lábánhoz menekül. Megérkezésekor, a Tóra egyik legromantikusabb jelenetében megismerkedik Ráchellal, Lábán fiatalabbik és szép lányával. Hét évet dolgozik a lányért, de -- a történet ismert -- nem Ráchelt, hanem a nővérét, Leát kapja feleségül. Ezért további hét évet kell dolgoznia, hogy ezúttal Ráchelt is elvehesse. További éveket dolgozik a nagybátyjának (most már apósának is egyben), hogy vagyont is szerezzen, miközben megszületnek a gyermekei a két feleségétől, valamint a két ágyasától -- a legfiatalabb gyermek, Benjámin kivételével.

Érdekes megfigyelni azt, hogy a Tórában háromszor is olvasunk olyan jelenetet, amelyben valaki a talál feleséget.

Két hete olvastuk Bresit 24-ben azt, ahogy Ábrahám idős szolgája, Eliezer, megismeri Rebekát (Rivkát). Miután az ura elküldte őt, hogy a keleten maradt rokonok közül hozzon a fiának, Izsáknak feleséget (Izsák nem mehetett saját maga, hiszen ő egész életében nem hagyta el Izrael földjét), Eliezer lepihen a kút mellett. Arra kéri I-tent, hogy furcsa jellel mutassa meg neki, ki a kiválasztott hölgy: ha meg fogja kérni a lányt, hogy adjon neki vizet, a lány nem csupán neki, de az állatainak is vizet fog adni. Rebeka tényleg felajánlja saját magától, hogy megitatja a szolga állatait, és innen tudja Eliezer, hogy sikeres lesz a küldetése.

Ezen a héten, Bresit 29. fejezetében olvassuk azt, ahogy Jákob megismerkedik Ráchellal a kútnál, miközben segít megitatni Ráchel (illetve Lábán) állatait. Nagyon hasonló a jelenetet olvasunk Smot 3,15-17-ben, miután a fiatal Mózesnek -- Jákobhoz hasonlóan -- el kell menekülnie. Egyiptomból Midján földjére ér, és a kútnál megvédelmezi a többi pásztortól Midján főpapjának, Reuélnak (Jitrónak) a lányait, amelynek következtében az egyik lányt, Ciporát, elveheti feleségül.

Több kérdés merül fel ezzel a három történettel kapcsolatban. Először is, mit keresnek a lányok a kútnál, főleg ha veszélynek vannak kitéve (ld. Mózes történetét)? Előző héten olvastunk a nomád népekről, amelyek részben kereskedelemből, részben pedig állattenyésztésből éltek. Képzeljünk el egy nomád családot. A családanya az otthont tartja rendben, és neveli a kisebb gyermekeket. A családfő, a nagyobb fiúkkal együtt, utazik: kereskedik vagy harcol. Ki legelteti akkor az állatokat? Egyrészt a nagyobb, de még nem kiházasított lányok, amint azt mindhárom történetben láthatjuk. Másrészt, fizetett pásztorok (Bresit 29. elején Jákob előbb a pásztorokkal beszélget, mielőtt Ráchel megérkezik; Smot 2-ben pedig Mózes a pásztoroktól védi meg Jitro lányait). Mind Jákob, mind Mózes, szintén "fizetett" pásztorként szolgálnak: pontosabban szólva, az i.e. II évezred nomád viszonyai közepette nincs még értelme fizetésről beszélni, hanem a bekerülnek a családfő házába, azáltal, hogy elveszik a családfő egyik lányát.

Két másik motívum is jelenvan mindhárom történetben: az egyik a kút, a másik pedig a segítség. A fiatal, valamilyen bűn miatt menekülő Jákob és Mózes segít Rachelnak és Ciporáéknak. Míg Rebeka esetén megfordul a szerep: ott a lány segít Ábrahám idős szolgájának.

A kút a vizet jelenti, míg a víz az életet. Különösen a meleg és száraz Közel-Keleten, ahol az elmúlt ötezer évben (beleértve a mai arab-izraeli konfliktust is), a viszályok egyik kulcseleme volt az, hogy ki birtokolja a vízforrásokat is. Mind Ábrahám, mind Izsák konfliktusba került a környező népekkel amiatt, hogy betemetik vagy elfoglalják az ősatyáink által ásott kutakat.

Ha tehát a kút az életet szimbolizálja, nem igényel magyarázatot az, hogy miért ott ismerkednek meg a házasulandók. Egy másik magyarázatot viszont abból a motívumból vezethetünk le, hogy mind Jákob, mind Mózes menekül, mert az előbbi becsapta az idősebb ikertestvérét, az utóbbi viszont megölte a saját nemzetéből származó felebarátját. Arra gondolhatunk tehát, hogy a víznek tisztító szerepe van: a főhősünk megszabadul a bűneitől, mielőtt az életének egy új szakaszába lép.

Az élet új szakasza viszont mindkét esetben a zsidó nép, Izrael jövőjét jelenti. Jákob házasságából születik népünk tizenkét törzsének az őse. Mózes pedig Midjánban kapja meg a küldetését (égő csipkebokor-jelenet), amely után elindul, hogy kivezesse a népet Egyiptomból, a rabszolgaság házából, majd hogy megkapjuk a Tórát. A zsidó szimbolika más alkalmakkor a vizet a Tórával azonosítja (Babilóniai Talmud, Baba Kamma 17a, valamint 82a). Tehát azt mondhatjuk, hogy a Jákob és Mózes bűneit megtisztó víz nem más, mint a Tóra. Továbbá azt is, hogy a zsidó nép jövőjét meghatározó, a folyamatokat elindító kulcsjelenetek, például a patriarkák házassága és Mózes pályafutásának az elindulása, mind-mind a vízhez, azaz a Tórához kapcsolódnak.

Ezekhez az értelmezésekhez más irányból is eljuthatunk. A harmadik közös motívum a három kút-jelenetben a jótékonyság, a gyengébb (lány vagy idősebb férfi) megsegítése volt. A természetnek nagyon is kiszolgáltatott életformát folytató nomád társadalmakban különösen fontos érték volt a rászoruló megsegítése: az idegen, az árva és az özvegy megsegítése, a vándor vendéglátása (ld. azt, ahogy Ábrahám, majd Lót vendégül látja az "angyalokat", Bresit 18-19). Tehát a három kútjelenet során a múltbeli bűnöket nem csupán a szimbólikus víz, hanem a gyakorolt kegy is eltörli. Illetve, a jövőt a jótékonyság alapozza meg: az a jótékonyság, amely a Tórának -- a "víznek" -- is az alapja.

A hetiszakasz a következő szavakkal kezdődik: "És kiment (elindult) Jaakov Beer Sevából, és ment Charan felé. És _eljutott_ a helyre, és ott megpihent éjszakára, mert lenyugodott a Nap; és fogott a hely köveiből [néhányat], és fejtámaszként odarakta, és lefeküdt azon a helyen."

Ezt követi Jákob híres álma, a létrán felfele és lefele haladó angyalokkal. Az álomban I-ten megígéri Jákobnak, hogy megsokasítja az utódait, és hogy vigyáz rá az úton. Ezáltal Jákob harmadjára is megszerzi az elsőszülöttséget, ill. az azzal járó örökséget, az Ábrahámtól és Izsáktól származó kiválasztottságot: először "egy tál lencséért" vette meg Ézsautól, másodjára az apai áldás tette nyilvánossá és hivatalossá, amelyet most az Ö-ökkéveló is megerősít.

Jákob felriad az álmából, nagyon megijed, és a következőt mondja: "Tehát az Ö-ökkéveló van ezen a helyen, és én nem is tudtam!", majd reggel áldozatot mutat be a helyen, és elnevezi a helyet Bét Él-nek, vagyis I-ten Házának. Ez a történet egy jellegzetes példája annak, ahogyan a Tóra -- sok más alkalommal is -- megmagyarázza Izrael különböző földrajzi hely-elnevezéseinek az eredetét: Bétél később nagyon fontos szerepet fog játszani.

A szöveg gyakori visszatérő szava a "Makom", azaz a hely. A későbbi rabbinikus irodalom a "Makom" szót I-ten egyik elnevezéseként is használja, hiszen Ő minden helyen jelenvan. A elolvassuk a fenti történetindító néhány mondatot újból, de most úgy, hogy a "hely" szót I-tenként értjük, új dimenziót kap a szöveg. És még drámaibbá válik az is, ahogy Jákob, felébredve, a Helyet azonosítja I-tennel.

Jákob tehát ezen a helyen magával I-tennel találkozik. Az átlagos halandó ember számára mi annak a módja, hogy I-tennel találkozzunk? Az ima. Nem véletlen tehát, hogy ez a részlet is szerep játszik abban, ahogyan a zsidó hagyomány a napi három imát a három ősatyához kapcsolja.

Ha imádkozásról beszélünk zsidó kontextusban, akkor több dologra is gondolhatunk. Dvarim 6,7 előírja a Sma (Dvarim 6,4-9) elmondását reggel és este. Néhány héttel ezelőtt, a brit milá kapcsán, szó volt a különféle áldásmondatokról (bráchák) is. De "az" imádság alatt az Amida-t ('állás', mert állva kell elmondani), más néven a Smone Eszrét ('Tizennyolc [áldás]') értjük: ez képezi a reggeli, délutáni és esti ima gerincét.

Az imák vették át a Szentély elpusztulását követően a Szentélybeli áldozatok szerepét. Az ima az "avoda se-ba-lev", azaz "a szívben bemutatandó áldozat. A reggeli ima (Sachrit) a reggeli állandó áldozatnak felel meg, a délutáni ima (Mincha) pedig a délutáni állandó áldozatnak. Ezt egészíti ki a fakultatívból idővel gyakorlatilag kötelezővé vált esti ima (Maariv, vagy Aravit).

Az ima rabbinikus rendelet, nincs tórai alapja. És mégis, az alábbiakban bemutatjuk, hogy hogyan lehet a tórai szövegből levezetni. Ez jellegzetes példája az "aszmachta"-nak ('alátámasztás'): a hagyományt nem _levezetjük_ a biblia szövegből, csupán _alátámasztjuk_ vele. A hagyományt nem azért kell betartanunk, mert ezt a Tóra írott szövege előírná. Más miatt. De mégis, másodlagosan, utólag, összekapcsoljuk a Tóra szövegével.

Nagyon fontos az, hogy értsük, melyik parancsolat az, amelyik _halákhikusan_ a Tórából lett levezetve, és ezáltal tórai parancsolat. És melyik az a parancsolat vagy szokás, amelyet nem vezettünk le a Tórából, viszont egy _aggáda_ utólag mégis összekapcsolja a Tóra szövegével: nem azért, mert szigorú ok-okozati kapcsolat lenne közöttük, hanem azért, mert az összekapcsolás "szép".

A zsidó hagyomány tehát (pl.: Babilóniai Talmud, Brachot 6b; Mekhilta, Besalach 2) a napi háromszori imádkozás bevezetését a három ősatyához kapcsolja. Hogyan teszi ezt? Csak azért mondja ezt, mert három ősatya van és naponta háromszor imádkozunk, tehát kapcsoljuk össze a kettőt? Nem. A zsidóságban minden állítást alá kell támasztani.

Ábrahámról a következőt olvassuk (Bresit 19,27): "És felkelt reggel Ábrahám, arra a helyre, ahol állt [előzőleg] az Ö-ökkévaló színe előtt." Tehát _reggel_ tett valamit I-ten színe előtt. Mit lehet reggel tenni I-ten színe előtt? Imádkozni.

De ez még nem elegendő. A fenti versből csak annyit tudunk, hogy "megállt", és meg kell mutatni, hogy ez tényleg imádkozást jelent. De nincs ennél könnyebb dolog, hiszen van egy zsoltáridézet (Zsolt. 106.30): "És megállt Pinchasz, és imádkozott...", amely tényleg összekapcsolja az "állni" igét (amely szerepel az Ábrahámról szóló versben is) az imádkozással.

Azt, hogy Izsák vezette be a délutáni Mincha-imát, szintén két lépésben fogjuk bebizonyítani. Bresit 24,63 szerint: "És kiment Izsák elmélkedni a mezőre az este előtt,..." Márpedig arra is lehet idézeteket hozni, hogy az "elmélkedés" szó "imádkozás"-t jelent, Ugyanis Zsolt. 55,18 szerint: "Éjjel és nappal és délben elmélkedem és gondolkodom, és Ő meghallgatja a hangom." Vagy, Zsolt 142,3 szerint: "Kiöntöm eléje az elmélkedésemet, a fájdalmamat elmondom előtte." Mindkét zsoltáridézet elég egyértelműen az I-tenhez való imádkozás kontextusában használja az "elmélkedés" szót.

Jákobról pedig azt bizonyítjuk be, hogy amikor I-tennel találkozott Bétél-ben, akkor az esti imát vezette be (Bresit 28,11): "És _elért_ egy helyre, és éjszakázott ott, mert lenyugszik a Nap,..." Ebben az "elérni" ige (elég nehéz lefordítani, mert sok jelentése van a szónak) szerepel, amely előbukkan az imák kontextusában is, Jeremiásnál (Jeremiás 7,16): "És te, ne imádkozz ezért a népért, és ne emelj értük ujjongást és imát, és ne _érj_ hozzám, mert nem hallgatlak meg téged."

(A fentiekben a bibliai idézeteket úgy fordítottam, hogy azt az olvasatot adjam vissza, amelyre a rabbik a logikai gondolatmenetüket építették. Mivel egy héber szót sokféle jelentéssel lehet visszaadni, valószínűleg egyes bibliafordításokban mást fog találni az olvasó.)

Ezzel a sorozatunk végére értünk. Remélem, hogy a sorozatot követő olvasók sok új ismerettel gazdagodtak az Arachim által szervezett Szefer ha-Chinuch sorozattal.

A sorozat során az egyik célom az volt, hogy bemutassam, mennyi szempontból lehet megközelíteni egy szöveget.

Talán a legjobb példa erre éppen a hetiszakaszunkhoz követhető. Talán sokan emlékeznek a "Hegedűs a háztetőn" azon jelenetére, amelyben a forradalmár ifjú azt magyarázza Tevje második lányának, hogy Lábán hogyan zsákmányolta ki Jákob ősatyánkat, és hogy ez arra tanít bennünket, hogy fel kell lázadni az elnyomó burzsoázia ellen. A filmbeli forradalmár legalább annyira zsidó volt, mint amennyire kommunista: hiszen a hagyományos zsidó bibliamagyarázat formájában adta elő az eszméit.

Ugyanebből a történetből a peszáchi Haggada alapjául szolgáló kétezer éves midrás azt hozza ki, hogy Laban nem csupán becsapta az atyánkat, hanem el akarta veszejteni őt (egy szójáték egy Dvarim-beli versre alapítva), akárcsak az egyiptomi Fáraó, és akárcsak minden olyan uralkodó, aki bármely nemzedékben a mi elpusztításunkra tör.

A tanulság az, hogy a Biblia szövegéből minden nemzedék a maga gondolatait tudja levezetni. Lehet, hogy a gondolatok mások és mások: a zsidó filozófia hihetetlenül gazdag és sokrétű. A zsidó vallás nem köti gúzsba a gondolatokat. Csupán két megkötést tesz:

1. Egyrészt, azokat a parancsolatokat be kell tartanunk, amelyet a rabbik levezettek a Tórából, és hosszas viták eredményeképp, a többségi elv alapján elfogadtak. Tavaly télen éppen ezzel a gondolattal kezdtük a Chinuch-sorozatunkat.

2. Másrészt, bármit gondolunk, állítunk, azt a Tórából, és egyéb hagyományos források szövegéből kell levezetnünk. És megvannak annak a szigorú szabályai, hogy ezt miként lehet megtenni.

Remélem, hogy a sorozat figyelmes olvasói megértettek egyet 's mást ezek közül a szabályok közül. És remélem, hogy a jövőben kritikusan fogják hallgatni azokat, akik azt mondják, hogy "a zsidóság szerint Így meg így..., a midrás azt mondja, hogy..." és így tovább, miközben az állításaikat nem vezetik vissza (vagy nem tudják visszavezetni) forrásokra, és legvégül a Tóra szövegének valamilyen értelmezésére.

Ugyanakkor azt is kívánom a sorozat hallgatóinak, hogy minél több forrásból bővítsék az ismereteiket. Ismerjenek meg minél több stílust, irányzatot, műfajt, megközelítési módot.

Ajánlom továbbá a figyelmükbe az Arachim, valamint a Pesti Súl programjait (http://www.pestisul.hu). Véleményem szerint, ezek a szervezetek egyszerre felelnek meg annak a három kritériumnak, amelyek -- a sorozatom üzenete szerint -- meghatározzák a zsidó vallást: a parancsolatokhoz való ragaszkodás, a Tóra szövegével való intelligens és kreatív foglalkozás, valamint a Tórából levezethető vélemények sokfélesége.

Bíró Tamás