Toldot hetiszakasza (Bresit 25,19 - 28,10) a harmadik ősatya, Jákob születését, és életútjának a kezdetét tartalmazza. Előző hetiszakaszunk (Chaje Szara) Sára halálával és eltemetésével kezdődött, a hetiszakasz végén pedig Ábrahámot temetik el a fiai, Izsák és Jismael.

Az ősatyák történetének az egyik fő vonulata a testvérek közötti konfliktus. A zsidó Biblia-értelmezés egyik fontos elve azt mondja ki, hogy "maaszé ávot sziman la-banim", vagyis az atyák cselekedete jel értékű a fiak számára. Itt a jel nem csupán arra utal, hogy tanuljunk az atyák cselekedeteiből, hanem asztrológiai értelemben is vett jel: amit az atyák cselekedtek, az megismétlődik a következő generációkban is. Ilyen értelemben, az ősatyák közötti konfliktus a későbbi történelemnek, az ősatyáktól eredő népek közötti konfliktusnak az előjele.

Szodoma és Gomora pusztulását követően, Ábrahám unokafivérének, Lótnak a lányai lesznek -- egy meglehetősen pikkáns történet eredményeképp -- Izrael két szomszédos népének, Moábnak és Ammon-nak az ősanyái (Bresit 19,30-35). Ábrahám első elsőszülött fia, Izsák féltestvére, Jismael lesz az izmaelita kereskedők őse (ld. pl. a József történetben, Bresit 37,25). Jákob idősebb ikertestvére, Ézsau válik Edom ősatyjává. Jákob tizenkéttól pedig Izrael tizenkét törzse ered.

Izsák és Jismael nem kerülnek közvetlenül konfliktusba. Sára az, aki ráveszi két alkalommal is Ábrahámot, hogy űzze el a szolgálóját, Hágárt, Jismael anyját. Ábrahám habbozik, de I-ten megnyugtatja őt., hogy hallgasson Sára hangjára, és az elűzött Jismael is nagy néppé teszi.

Jákob és Ézsau konfliktusát a hetiszakaszunkban olvassuk. Az első alkalommal Ézsau önként mond le az elsőszülöttségről, "egy tál lencséért" cserébe. A második konfliktus mögött ismét az egyik ősanya áll: Rebeka határára "cselezi ki" Jákob az atyját, és szerzi meg az elsőszülöttnek járó áldást -- ezáltal véglegesítve a korábbi üzletet.

Az ősatyák történetében szereplő népekről nem tudunk sokat. Amon, Moáb és Edom olyan népek és kis királyságok voltak, amelyek Izraeltől délre vagy keletre, a Jordán túlsó oldalán helyezkedtek el. Moábból származott Rut, akitől Dávid király, és ezáltal az eljövendő messiás is eredt (ld. Rut könyvét).

Moáb néhány királyának az emlékművét feltárták a régészek, leghíresebb az i.e. 9. században élt Mesa király sztéléja. A felirat nyelve a bibliai héberhez nagyon közel áll, valószínűleg ezt tarthatjuk a legkorábbi ismert, Biblián kívüli héber nyelvű feliratnak.

Moáb, akárcsak Ammon és Edom, eltünt a történelem színpadáról az i.e. 8. században az asszírok, majd az i.e. 6. században az Új-Babiloni birodalom meghódította a térséget. Beolvadtak a Közel-Kelet többi népébe, amelyek elsősorban arámi nyelven beszéltek.

Jismael leszármazottairól, a József-történetben említett Jismaelita kereskedőkről, még kevesebbet tudunk. Valószínűleg a kor nomád népeire kell gondolni, akik a mai beduinokhoz hasonló életmódot folytattak. Ilyen népek mindig is éltek a Közel-Keleten, az izraeliták és az arámiak, majd az arabok is nomád (részben kereskedő) népek voltak. Ki korábban, ki később telepedett le.

A kereskedelemmel és állattenyésztéssel foglalkozó nomád népek hullámokban érkeztek a "kulturált", letelepedett világba. Egy-egy demográfiai robbanás eredményeképpen "elözönlötték" az addig nyugodtan élő, állami és városi struktúrában, mezőgazdasággal és kézműiparral foglalkozó, magas szint kultúrát művelő népeket. Egy-egy ilyen robbanás egy-két évszázadon keresztül sok konfliktust okozott, majd a nomád népesség lassan letelepedett. (Az izraeli honfoglalást is ilyen módon lehet értelmezni az ókori keleti történelem szemszögéből.)

Ezután több forgatókönyv volt lehetséges. A nomád népesség néha teljesen beolvadt a "befogadó" társadalomba. Máskor beolvadt, átvette a "befogadó" társadalom kultúráját és nyelvét, de egy idő után azt vesszük észre, hogy az uralkodó osztály nomád eredetű. (Így például az ismert Hamurappi, babilóniai király, valójában a Mezopotámiában az i.e. II. évezred elején letelepedett amurru etnikumhoz tartozott.)

A harmadik forgatókönyv az, hogy az újonnan letelepedő, a közelmúltig nomád népesség olyan nagy számban van jelen, hogy a nyelvük kiszorítja a korábbi nyelvet. Ez történt az i.e. I. évezred első felében, amikor az arámi válik a térség vezető nyelvévé, a korábbi akkáddal ellentétben. És ez történt kicsit több, mint ezer évvel később is, amikor pedig az arab népesség jelent meg a történelem színpadán, amely egészen az i.sz. 6-7. századig szintén sivatagi nomád életmódot folytatott -- ahogy az arabok egyik csoportja, a beduinok, a mai napig teszik. (Az arab hódítást egy tudatos vallási és politikai tényező is segítette, de az alapképlet attól még azonos a korábbi nomád népek történetének az alapképletével.)

Egyébként Európa (és a többi kontinens) történelmét is el lehet mondani eszerint a séma szerint. Európa őslakóira (ha létezett ilyen... hisz valószínűleg ők is valahonnan érkeztek...) rátelepedtek a kelták, majd jöttek a germán törzsek, a hunok, a magyarok, a kunok, a cigányok, és így tovább. És persze, különböző hullámokban, a zsidóság. A XXI. század egyik nagy társadalmi problémakörét, a "bevándorók" (arabok, törökök, kínaiak,...) jelenségét is ennek a tükrében kell tekinteni: nincs másról szó, mint a történelem állandó jelenségének, a népek vándorlásának a legújabb hullámáról.

És természetesen, mint minden korábbi hullám, a jelenlegi is egy sor társadalmi feszültséget fog okozni, elkerülhetetlen módon. De a történelemből azt is tudjuk, hogy nem lehet megállítani a demográfiai robbanásokat, a népvándorlásokat, és a kultúrák állandó keveredését. Az egyetlen, amit tehetünk, az a befogadás folyamatának a megkönnyítése, és ezáltal a társadalmi feszültségek csökkentése. Valamint annak a tudomásul vétele, hogy a kultúrák szükségszerűen megújulnak, újabb és újabb elemek magukba olvasztásával.

"Maasze avot sziman la-banim". Ezt már az ősatyák történetébők is tudjuk. Figyeljük meg, hogy Izsák és Jismael együtt temetik el Ábrahámot (Bresit 8-9). Mint azt két hét múlva látni fogjuk, Ézsau és Jákob is kibékülnek. Rut könyve pedig arra tanít bennünket, hogy a másik népből származó bevándorlót nem csak, hogy meg kell tűrni ("hisz te is idegen voltál Egyiptom földjén"). De az idegen nagyon értékes is lehet, mert a mi társadalmunk jövőjének az alapjait fogja esetleg éppen ő lerakni.

Többek között a kultúrák kölcsönhatásáról, és arról, hogy a zsidó vallás megengedi-e idegen ünnepek átvételét, Balázs Gábor most péntek este fog beszélni a Pesti Súl sabbatonján. További információ található a http://www.pestisul.hu honlapon.

No, de... mi az, hogy nem tudjuk, hogy kik Jismael leszármazottai? Hiszen közismert dolog, hogy a mai arabok, a muzulmánok! Hogy az arab-izraeli konfliktus nem más, mint Izsák és Jismael konfliktusának a folytatása!

Ez ennél komplikáltabb ügy. Először is, mikor került egymással konkrét konfliktusba Izsák és Jismael? A Tóra szerint a két anya konfrontálódott egymással közvetlenül, de nem biztos, hogy a két fiú is.

Van olyan rabbinikus vélemény, hogy a mai arabok valójában a filiszteusok leszármazottai, akiknek nincs közük Jismaelhoz. Azoké a filiszteusoké, akikkel a bírák korában, egészen Saul és Dávid koráig, Izrael fiai állandó harcban álltak. Az Egyiptomból kivonuló, negyven éven keresztül a sivatagban vándorló sémi nép keletről próbálta meghódítani Kánaán földjét, miközben az alig néhány évtizeddel később érkező, indo-európai filiszteusok a tenger felől próbáltak hódítani. Végül is "mi győztünk", a filiszteus városállamok visszaszorultak, szinte megszüntek, és beolvadtak a tengerparti sáv főníciai népességébe.

Hogy mi az igazság? Nehéz erre válaszolni. Nézzünk meg inkább egy másik példát.

Jóval az iszlám megjelenése előtt, a Római Birodalom idején alakult ki az a kép, amely az Ézsautól származó Edomot azonosította a Római Birodalommal. Nem szabadott nyilvánosan a Római Birodalmat szídni, ezért a rabbik a "gonosz Edomról" beszéltek... de mindenki értette, hogy miről van szó. Ezsau, azaz Edom, a durva, harcias, vadász, a nagyobb testvér. Jákob, azaz Izrael, a kisebb testvér, aki kultúrált, aki nem vadászatból, hanem mezőgazdaságból él, és akit I-ten kiválasztott. Jákobnak el kell menekülnie Ézsau haragja elől a "diaszpórába", de a végén diadalmasan fog visszatérni Kánaánba.

Első körben tehát Edom megfelelt a Római Birodalomnak. Amikor a Római Birodalom államvallássá tette a kereszténységet, Edomot a kereszténységgel azonosították. Így feleltethető meg a három, Ábrahámtól indult, egymással vetélkedő etnikai vonal, a három, egymással vetélkedő monoteista vallással: Jákob = Izrael, Ézsau (Edom) = kereszténység, Jismael = iszlám.

Ézsau, azaz Edom, a mindenkori elnyomó nép, szimbóluma a Nap: erős, állandóan ragyog. Jákob, azaz Izrael viszont a Hold: hol erősebb, hol gyengébb, de I-ten mindig megújítja.

Néhány nappal ezelőtt volt újhold. A következő napokban (a hónap első felében) fogjuk elmondani a Kiddus Levana szertartását, azaz a növekvő hold kapcsán azért áldjuk a Világ Teremtőjét, mert minden hónapban megújítja a Holdat. És azt is hozzátesszük, hogy amint megújítja a Holdat, úgy fogja megújítani Izraelt is a messiási korban.

A Kiddus Levana szertartása során, közvetlenül az áldás után, a következő mondatot mondjuk el háromszor:

Baruch Jocrech
Baruch Oszech
Baruch Konech
Baruch Borech

Azaz: "Áldott az, aki formált téged (mármint a Holdnak a formálója), áldott az, aki csinált téged, áldott az, aki szerzett téged, áldott az, aki teremtett téged".

Olvassuk össze a négy szó első betűjét: Jocrech = jod, Oszech = ajin, Konech = kof, Borech = bet. Ez a négy betű együtt kiadja Jakob ősatyánk nevét, akit az előbb a Holddal azonosítottunk.

Vagyis nem csupán a Hold formálóját, csinálóját, szerzőjét és teremtőjét áldjuk, hanem Jákob, azaz Izrael teremtőjét is. Az áldást nem a Holdhoz mondjuk, mert az bálványimádás lenne: hanem I- tenhez, és saját magunkhoz, Jákobhoz, és fiaihoz.

A fenti jelenséget, amikor egy költemény első betűit összeolvasva egy értelmes szót kapunk, "akrosztikon"-nak nevezzük. A héber költészet jellegzetes eszköze, a Bibliától kezdve, a középkori költészetig. Szeretném megkérni a sorozat haladóbb olvasóit, hogy írják meg nekem, még hol találunk hasonló példákat a zsidó liturgiában arra, hogy az ősatyák vagy az ősanyák neve akrosztikon formájában van elrejtve valahol.

Sabbat salom.